Köszönjük a jobbnál jobb nyelvtörőket, amiket küldtetek. Az én egyik kedvencem: „A moszkvicsslusszkulcs szinte luxusszükséglet.”Próbáld csak meg többször egymás után, gyorsan kimondani! Hihi. :-D

 

 Fruzsina írt egy jó hosszút, amit ide is másolok, olyan jópofa volt:

 

 

(Fruzsinak üzenem, hogy bocs, hogy a korábbi levelét elkavartam, de hát ezen a telefonon ez néha megesik. BOCSI!)

 

A szamaras nyelvtörőt viszont sokat gyakoroltuk Sziszivel, egészen addig, hogy már egészen jól ment neki minden betű. Úgy látszik, tényleg igaza volt a nagyinak, amikor azt mondta, hogy szorgalommal sok mindent el lehet érni… (amikor mondta, nem igazán hittem neki…)

 

Sziszivel beszélgettünk róla, hogy mit tegyen, hogy újra befogadják a barátai. Mi azt mondtuk neki, hogy legjobb, ha bátran odamegy valakihez, aki szimpatikus neki és beszélget vele. Az se baj, ha elmondja neki, hogy ő még csak most tanul szépen beszélni és megkéri, hogy néha gyakoroljon vele. Szerintetek ez jó ötlet?

 

A törpe díjazta mindenesetre az erőfeszítéseinket, mert újabb szirmot kaptunk. Éljen! Sziszi és Borka indiántáncot lejtettek, annyira örültek neki. Jaj, ezek a lányok… na mindegy, ez más téma. Aztán elbúcsúztunk Sziszitől, és eljátszottuk újra a kis „fel-le-jobbra-balra” játékunkat a tesókkal. Sziszi szerintem meglepődött nagyon, mert az egyik pillanatban még integettünk neki a sivatagban, a következőben pedig…

 

Teljes vaksötétség. Voltál már barlangban, sötétben? Na, pont olyan volt. Még szerencse, hogy az okostelefonban találtam egy elemlámpát (mondom, hogy okos!!!) és gyorsan bekapcsoltam. Ekkor vettük észre, hogy a nagy sötétben, tőlünk pár lépésnyire egy kis emberke kuporog egy széken.

 

– Jó napot kívánok! – köszönt neki Borka.

A kis ember felénk fordította a fejét. Az elemlámpa fényében láttuk, hogy a szeme csukva van.

– Jó napot! – köszönt az emberke. Kicsit mogorva volt a hangja. – Hát ti kik vagytok és mit kerestek itt, az örök sötétség birodalmában?

Mi tagadás, picit megijedtem tőle, de azért összeszedtem a bátorságomat (naná!) és kinyögtem:

– Barnabás, Bence és Borka vagyunk. Nem tetszik látni bennünket?

– Szervusztok. Nem, nem látlak. Vak vagyok, semmit sem látok.

A tesókkal egymásra néztünk. Nagyon megsajnáltuk a kis embert. De aztán átfutott az agyamon, amit a nyúl kapcsán már megtanultunk: a sajnálat nem elég semmire! Úgyhogy folytattam a kérdezősködést:

– És mit csinál itt, az örök sötétségben?

– Várok.

– Mire tetszik várni? – kérdezte Bence némi hatásszünet után.

– Van itt nem messze egy nagy hegy, rajta egy kastély. Azt mondják, gyönyörű. Arra várok, hogy valaki felvezessen oda és megnézhessem a kilátást.

Majdnem kicsúszott a számon, hogy „de hiszen a bácsi nem is tudja megnézni a kilátást”… szerencsére még időben észbe kaptam. Lássuk be, nem lett volna túl udvarias ilyet mondani…

A tesókkal tanakodni kezdtünk, hogy merre lehet az a kastély és hogy fogjuk megtalálni vaksötétben. Ekkor a telefonom rezegni kezdett és kiugrott a kezemből, aztán egyre nagyobb lett a fénye, mígnem megvilágított egy ösvényt előttünk. Az ösvény egy hegy oldalán vezetett felfelé. Ez lesz az!

– Kedves bácsi, ööö, hogy is hívják? – kérdezte Borka.

– Kovács Ödön.

– Ja, igen, izé, kedves Ödön bácsi… tessék szíves lenni belém karolni, úgy tűnik, megtaláltuk az ösvényt a kastélyhoz.

Ödön bácsi arca felragyogott, még a sötétben is látni lehetett. Csak nem teljesül a nagy vágya???!

Borka jobbról karolt belé, Bence balról, én meg mentem előttük, mutattam az utat. A telefonom visszaugrott a kezembe, de továbbra is nagy fénnyel világított. Így aztán út közben ezt a pár sor is be tudtam pötyögni. Azon gondolkodom most, hogy mi lesz, ha felérünk a hegytetőre Ödön bával? Hogyan mutatjuk majd meg neki a kilátást?? Szerintetek hogy csináljuk?

Írjatok gyorsan, bár asszem eltart egy jó ideig, mire ezt a naaaaagy hegyet megmásszuk! Fentről jelentkezem.

 

Amit majd csütörtökön 19.-én olvashattok majd. :-D

 

 

Üdv,

 

B+B+B (és persze Ödön bácsi!)