Sziasztok!

Ismét jelentkezünk, ezúttal a hegytetőről. Elmesélem gyorsan, hogy mi minden történt, mióta Ödön bával elindultunk a hegyre. A hegy sokáig emelkedett, órákon át csak mentünk, mentünk felfelé. A telefon fénye mutatta az utat. Aztán egyszerre nem emelkedett már tovább az út, egy fennsíkra érkeztünk, amiből arra gondoltunk, hogy ez lehet a hegytető – bár látni továbbra sem láttunk sokkal többet. Megálltunk.

– Megérkeztünk? – kérdezte izgatottan Ödön bácsi. – Látjátok a kastélyt? És a kilátást?

A tesókkal tanácstalanul néztünk egymásra. Ugyanis nemhogy kastélyt, de szinte semmit sem láttunk…

– Egy pillanat, Ödön bácsi! – nyögte ki Bence. – Már majdnem ott vagyunk. Tessék szépen egy percre ide leülni pihenni, mi addig megbeszéljünk a testvéreimmel, hogyan másszuk meg a kastélyt… Időhúzás. Jobb ötlete neki se volt… Ödön bácsi letelepedett, mi pedig kissé félrehúzódtunk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább. Végül Borka mondta ki a varázsszót:

– Fantázia!

– Mi van vele?

– Nincs más, fiúk, a fantáziánkat kell használnunk. El kell képzelnünk, milyen a kastély, mit látunk a hegytetőről, stb. stb. és azt kell elmondanunk Ödön bácsinak.

– De hiszen ez csalás! Nem a valóságot mondjuk neki – kötötte az ebet a karóhoz Bence.

– Az lehet – kacsintott Borka. – De inkább azt szeretnéd, hogy szegény csalódjon a régi nagy álmában, éppen most, amikor olyan közel van hozzá, hogy teljesüljön?

– Na jó, igaz, egy próbát megér – ment bele Bence. Nekem is tetszett az ötlet. És más megoldás valóban nem kínálkozott.

Borka vidáman belekarolt Ödön bácsiba.

– Tessék jönni, indul a kastély túra!

Ödön bácsi boldogan tipegett mellette.

– Vigyázzon, itt egy hosszú kőlépcső vezet fel a kastély bejáratáig. Óvatosan kell lépni! – mondta Bence. Pedig nem is volt ott lépcső. Ödön bácsi viszont elképzelte, amit Bence mondott és nagyot lépett. Abban a pillanatban csoda történt. Egy lépcsősor jelent meg előttünk. Olyan volt, mintha megsütné a nap, miközben mindenhol máshol továbbra is sötét maradt. Gondolhatjátok, mennyire meglepődtünk!

– Nahát, egy lépcső! – kiáltott fel Bence.

– De hát fiam, épp az előbb mondtad, hogy van itt egy lépcső – csodálkozott Ödön bá, miközben egyik lépcsőfokot vette a másik után.

– Persze, persze… – kapott észbe Bence. – Úgy értem: nahát, milyen szép lépcső! Szép kőfaragások díszítik. Mindenféle állatok és képzeletbeli lények. Itt egy sárkány, pölö.

Odaérintette Ödön bá kezét, és egyszeriben a kőlépcső oldalán megjelent egy faragott sárkány.

Kezdtük érteni, hogy működik ez az elvarázsolt hely, a fantáziánk és Ödön bácsi képzelete segítségével. Mindent részletesen elmagyaráztunk neki a kastélyról: a bejárati nagy kaput, a kaput őrző oroszlánokat, a díszesebbnél díszesebb termeket, az ősi fegyvereket és a falon csüngő képeket. Ödön bá is mindent elképzelt magában és így végül minden valóra vált. Pompás kastély termek és pazarul berendezett szobák tűntek fel előttünk. Egyre több mindent láttunk magunk körül.

És még egy különös dolog történt: Ödön bácsi elkezdett megnőni. Először még csak akkora lett, mint én (korábban kisebb volt nálam), aztán túlnőtt egy fejjel, két fejjel…. végül olyan nagy lett, hogy elérte a kastély plafonját a feje búbja. Egy igazi óriás!

– Az a baj, hogy most már annyira megnőtt Ödön bácsi, hogy nem tud átmenni az ajtón – tanakodott Borka. – Mit tegyünk?

– Jajaj… – kesergett Ödön bácsi. – Pedig még a kilátást nem is néztük meg.

– Azt meg tudjuk innen is nézni – mondta Bence. Van egy nagy ablak, ott kinézünk és mindent látni lehet.

Odavezette Ödön bácsit az ablakhoz. Az ablak is fényesen ragyogott. Bence részletesen elmesélte, mi mindent lehet látni, és úgy is lett. Hegyek, tavak, folyók jelentek meg messze, az ablakon túl. Ödön bácsi mosolygott.

– Ilyen szépet még sohasem láttam – mondta. – Köszönöm, hogy hittetek benne, hogy egy vak ember is képes látni a világot. És most már, hála nektek, valóban látok is megint! Meggyógyultam!

Hát, ennyi csodát egy napra… szinte hihetetlen volt, de Ödön bá valóban újra látott, a kastély és a táj, minden az égvilágon napfényben fürdött, mintha egy hosszú éjszaka után újra eljött volna a reggel. Most már csak egy „aprócska” problémánk volt: az, hogy Ödön bá annyira megnőtt, hogy nem tudtuk kivinni a kastélyból. Akárhogy próbáltuk, sehogy nem fért ki az ajtón… se az ablakon… teljes csőd.

Épp nagyban tanakodtunk, hogy mi legyen, amikor Borka felkiáltott:

– Nézzétek csak! Egy levél. A mi nevünk áll a borítékon. És mellette egy kis üvegcse, benne folyadék. Mi lehet?

– Bontsd ki gyorsan a levelet, hugi – javasolta Bence – Tuti le van írva benne, mi az!

Borka gyorsan kinyitotta és hangosan felolvasta:

„Kedves Borka, Bence és Barnabás!

Ha ezt a levelet olvassátok, az azt jelenti, hogy sikeresen végrehajtottátok a próbát, ezért megkapjátok a következő virágszirmot is. A fantáziátok segített legyőzni a sötétséget és egy vak embert megtanított újra látni!

A boríték mellett találtok egy üvegcsét. Benne bűbájos ital van. Ha azt Ödön bácsi megissza, összemegy és ki tud menni a kastélyból, viszont a sötét is visszatér és minden ugyanúgy lesz mint korábban. Ha nem issza meg, akkor nem tud többé elmenni a kastélyból, de látni fog továbbra is.

Úgy sejtem, ezt a kérdést nem lesz könnyű eldönteni. Ez a következő próbatételetek! Lássuk, hogyan boldogultok vele.

Üdvözlettel: a Törpe”

A törpe tehát megint jó nehéz feladatot sózott ránk. Muszáj, hogy segítsetek! Mi legyen? Mit tanácsoljunk Ödön bácsinak? Írjatok!

Köszönjük előre is!

Barnabás (és Borka és Bence)