Sziasztok!
Itt Borka. A két bátyám azt mondta, hogy nekem „köszönhető” a sok galiba, ami történt a labirintusban, úgyhogy írjam le én, hogy mi lett azután... Belátom, tényleg én voltam béna, mert a külső alapján ítéltem meg Rudolfot és Gusztávot, és nem hallgattam a megérzéseimre…
No, de kár már ezen keseregni, lássuk, mi történt azután, hogy Bence azt mondta, vissza kéne szerezni a kulcsot!
– Van egy ötletem! – mondtam neki a telefonba. – Nem mennél vissza megnézni, hogy játszik-e még valamilyen filmet a mozid? Hátha…
– Mire gondolsz? – kérdezte Bence gyanakodva.
– Menj csak be és mondd el, mit látsz! – bíztattam, mert nagyon reménykedtem valamiben.
Bence visszament a vetítő terembe, aztán pár pillanatnyi csend után meglepetten beleszólt a készülékbe:
– Boszorkány vagy! Tényleg megy itt egy film. Méghozzá Rudolfról!
– Szuper! Éppen ebben bíztam! Hogy látni fogod, mit csinál és így tudunk majd valamit tenni. Szóval, mit csinál?
– Megy valahová. Elégedetten forgatja a kezében a kulcsot. Látom már, a kastély felé tart, ahol Ödön bácsit hagytuk... De vajon minek a kulcsa lehet ez?
– Alighanem mindjárt kiderül… De addig is, cselekednünk kell! Én visszamegyek Gusztávhoz és elmondom neki, mi történt, és elhozom magammal. Te mondd meg Barnabásnak, hogy induljon el Gergőkével a kastély felé. Te pedig maradj, ahol vagy, addig, amíg látsz valami hasznosat – hadartam.
– Rendben, főnök – válaszolta Bence, némi éllel. – Most leraklak. Pá.
Elindultam Gusztávért. Görcsben állt a gyomrom, annyira rosszul éreztem magam amiatt, amit tettem… Elértem a kis házat és bekopogtam. Gusztáv azonnal ajtót nyitott.
– Jaj, hát te vagy az? –kérdezte. – Nem értettem, hová tűntél… kerestelek mindenfelé…
– Szegény Gusztáv, borzasztó nagy hülyeséget csináltam és most azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled.. – mondtam neki.
– De hát mi történt? – kérdezte kedvesen. Még mindig nem értette, mi történt.
Elmeséltem neki, hogyan loptam el a kulcsot. Gusztáv, a legjobblelkű ember, akit valaha is láttam, csak állt és nézett nagy csodálkozva rám, aztán azt mondta:
– Szegény kislány… jól becsapott téged az én gonoszlelkű bátyám! A leckét megtanultad, megbántad, amit tettél, én pedig neked tiszta szívből megbocsájtok!
– Annyira, annyira jófej vagy, Gusztáv! – kiáltottam és átöleltem. – Most pedig gyere velem, kérlek, akadályozzuk meg, bármiben is mesterkedik Rudolf!
– Azt én pontosan tudom, miben mesterkedik – mondta Gusztáv. – A kulcs egy ládát nyit, amit Apánk, a megboldogult III. Csókfalvy Csókos Tihamér hagyományozott ránk, vagyis Gergőre, Rudolfra és rám. De mivel tudta, hogy Rudolf milyen sötétlelkű, Gergő pedig még kisfiú volt, a kulcsot rám bízta és elvarázsolta, hogy Rudolf ne tudja tőlem ellopni. Ezért kellett, hogy te ellopd neki…
– Jaj. És mi van a ládában?
– Fogalmam sincs. Ugyanis Rudolf elüldözött a kastélyból apánk halála után és mint látod, csúffá tett. Azóta be sem tettem a lábam a kastélyba…
– Nincs vesztegetni való időnk! – kiáltottam. – Gyerünk! Ha minden igaz, akkor Barnabás testvérem már úton van a kastély felé Gergővel.
Szedtük a lábunkat, ahogy csak tudtuk. Aztán egyszerre újra ott volt előttünk a kastély. Épp akkor futott be Barnabás is, Gergővel. Felhívtuk Bencét.
– Hello, itt vagyunk a kastélynál. Látod, hogy merre jár Rudolf? – kérdeztem.
– Igen, menjetek be a kastélyba, aztán le a pincébe, ott van éppen és a láda zárját babrálja… Siessetek!
Naná, hogy siettünk! Gusztáv és Gergő loholtak legelöl, mutatták az utat. Berontottunk a pincébe.
– Rudolf, te gonosz, sötétlelkű, anyaszomorító! – kiáltott Barnabás – Azonnal add ide a kulcsot!
Rudolf gúnyosan vigyorgott ránk.
– Na nézd csak, itt az egész díszes társaság, akiket csak így becézek magamban: lúzerek klubja… Nem akadályozhattok meg benne, hogy enyém legyen apánk kincse!
Elfordította a kulcsot a zárban, mielőtt még bármit tehettünk volna. A zár nagyot kattant és a láda fedele hátra csapódott. A ládából óriási fényesség tört elő, aztán füst szállt fel. Rudof hátrahőkölt rémületében, de bevallom, mi is megijedtünk. Most mi lesz?
A felszálló füst hamarosan alakot öltött és egy szellem lebegett előttünk. Tudjátok, pont olyan, mint az Aladdinban a csodalámpa szelleme, csak ez egy láda– szellem volt…
– Na, végre, hogy kijöhettem már! – dohogta. – Itt ülök bezárva már mióta… Mit kívántok?
–Szervusz, kedves láda szelleme, – mézesmázoskodott Rudolf – szeretném megnézni, milyen kincs van a ládában!
A szellem erre hahotázni kezdett.
– Nem úgy van ám az, te kis kótyomfitty királyfi! Azt ki kell érdemelni!
– Igen? És hogyan?
– Apátok megmondta, amikor rám bízta a kincs őrzését: itt van ez a találós kérdés, erre a papírra felírva. Csak annak a fiamnak add oda a kincset, amelyik a találós kérdést megoldja!
– Nagyszerű – lelkendezett Rudolf, mert rettentő magabiztos volt a tudását illetően. – Halljuk a kérdést.
A szellem kicsit kotorászott a zsebében, aztán egy fecnit halászott elő. Hangosan felolvasta, ami rajta állt:
„Minél többet odaadsz belőle, annál több lesz neked. Többet ér aranynál, ezüstnél, bármely drága kincsnél, de ára nincsen, megvenni nem lehet. Olyan az embernek, mint a levegő. Mi az?”
Rudolf törte a fejét. Mi is… Aztán kipattant a fejemből egy megoldás. Kíváncsi vagyok, ti is kitaláljátok– e? Ha igen, utána elmesélem, hogy mi történt még…
Legközelebb június 30.-án jelentkezünk.
Sok puszi: Borka