Hello Emberek!
Újra Barnabás barátotok jelentkezik. Borka azt mondta, hogy már nem bírja bepötyögni ezt a sok üzenetet az okostelefonba, úgyhogy átvettem tőle kicsit az írást.
Amúgy mi újság? Hogy telik a nyár nálatok? Gyakran eszembe jut mostanában, milyen jó lenne nagymama kertjében süttetni a hasunkat, focizni, vagy a Balcsiban fürdeni. Meg fagyizni! De errefelé nem nagyon van fagyi. Küldhetnétek egyet mms-ben
Köszi, hogy még mindig lelkesen írtok nekünk, nagyon jó fejek vagytok! Csudajó ötleteket kapunk tőletek. Ezért cserébe elmesélem, mi történt abban a furcsa faluban, ahová legutóbb csöppentünk.
Biztos emlékeztek (de ha nem, olvassátok el a 10. bejegyzést), hogy a faluban egy utca volt, amelynek két oldalán nagyon különös emberek laktak. A jobboldali, fehér házakban fehér ruhás emberek, akik nem hallottak, de tudtak beszélni. A baloldali, zöld házakban zöld ruhás emberek, akik hallottak ugyan, de beszélni nem tudtak… Először nem értettük, hogy mi a feladatunk ezen a furcsa helyen, de végül megakadt a szemem egy zöld és egy fehér ruhás alakon, akik az utca közepén álltak. A fehér ruhás szinte már kiabált és igyekezett minél pontosabban kiejteni a szavakat:
– Hát nem érti??? A kecs-ké-je! Az az állat folyton a kertemben bóklászik és mindent lelegel! Ki kellene köt-ni! – De hiába beszélt hangosan és hiába mondta ki lassan és jól érthetően a legfontosabb szavakat, a zöld ruhás ebből semmit sem értett. Válasz helyett csak különböző ritmusban tapsolt és néha csettintett egyet az ujjaival. A fehér ruhás ebből semmit sem hallott, csak a furcsa mozdulatokat látta és kezdte elveszíteni a türelmét.– Maga szerint ez vicces, ugye? Hiába táncol itt nekem! Ha az a kecske még egyszer nálam köt ki, megnézheti magát! –Végül a fehér és a zöld ruhás ember mérgesen és csalódottan kullogott vissza a házikójába, az utca bal és jobb oldalára.
Felkiáltottam:
– Gyerekek! Tudom, mi a baj! Ezek az emberek egymást sem értik… Hiszen a jobb oldalon élők nem hallanak, a bal oldalon élők meg nem tudnak beszélni. Így nem lehet beszélgetni…
– Tényleg, igazad van! – helyeselt Borka. – És a mi feladatunk nyilván az lenne, hogy segítsünk nekik ebben valahogy.
– Az ám! De hogy? – töprengett Bence.- A zöld ruhásokat mi magunk sem értjük, hiszen ők tapsolva és csettintve beszélnek egymással. – Aztán töprengtünk mindannyian egy darabig.
– Nekem van egy ötletem! – mondta Borka. – Használjuk a varázstölcsért, amit Gusztávtól kaptunk ajándékba. Emlékeztek: a tölcsér segítségével olyasmit is meghallhatunk, ami egyébként nem hallható. – És ha meghallgatjuk a falubeliek gondolkodását, akkor talán közelebb jutunk a megoldáshoz – bólogatott egyetértően Bence. Nekem is tetszett az ötlet. Így hát elővettük a varázstölcsért és megszavaztuk, hogy Borka tegye a fülébe, hiszen mégiscsak az ő ötlete volt! Elindultunk a bal oldali házak felé, a zöld ruhás emberkéhez, aki szomorúan simogatta kis kecskéje fejét. Amikor meglátott minket barátságosan felénk csettintett, Borka pedig kihasználta az alkalmat arra, hogy kihallgassa a gondolatait.
„Milyen kár, hogy nem lehet értelmesen beszélni a fehér ruhásokkal! Pedig olyan szép zöldek a kertjeik az utca túloldalán. Nálunk semmi sem terem meg, csak ez a kis kecském van. Persze hiába ajánlom fel, hogy adnék a zöldségért cserébe egy kis tejet és sajtot, úgysem értik!”
Ezután ismét bekopogtunk abba a házba, ahol legutóbb már jártunk. A fehér ruhás lány megint ajtót nyitott és eléggé dühös arcot vágott, amikor meglátta, hogy ismét mi állunk előtte.
– Mit akartok? –kérdezte. – Azt szeretnénk megtudni, hogy miért haragusztok egymásra a bal oldali lakókkal? – kérdezte Borka, bár előre tudtuk, hogy a lány nem fogja hallani, amit mond. Borka viszont ezúttal, a varázstölcsérnek hála hallotta, hogy a lány ezt gondolja:
„Mit akarnak ezek tőlem? Nem értem, amit mondanak. Hogy várják el, hogy válaszoljak? Ez a baj a túloldali lakókkal is… sehogy sem képesek elmondani, amit akarnak! Csak folyton táncolnak, nem lehet velük semmit sem kezdeni. Micsoda ügyefogyott népség!”
Borka egy papírt vett elő és ráírta: „Tudsz olvasni?”
A lány erre azt mondta:
– Még szép, hogy tudok olvasni! Minek nézel engem? – „De nem hallod, amit mondunk, ugye?” – írta Borka. – Mi az, hogy nem hallani? – kérdezte meglepetten a lány.Erre egymásra néztünk. Ez a lány nem is tudja magáról, hogy nem hall! No de mit lehet tenni? Ez továbbra is kérdéses volt…
– Hallottam valamit a jelnyelvekről… – töprengett Bence. – Sőt, már szerintem láttam is embereket otthon, egyszer a buszon, ahogy jelnyelvvel beszélgettek egymással.
– Meg kéne tanítani nekik a jelnyelvet? – kérdezte Borka. – De hát azt mi sem tudjuk… Hogyan tanítsuk meg? – Az egyik barátomnak szerintem megvan egy ilyen jelbeszéd-kézikönyv – vágtam közbe. – Az apukája siketnéma, és ő tanulta ezt a nyelvet. Dobok neki gyorsan egy e-mailt, hogy küldje át. Utána meglátjuk, mi legyen. – Írtam a barátomnak, Krisztiánnak, aki hamarosan válaszolt is, és átküldte a jelnyelvet tartalmazó fájlt. Jó hosszú olvasmány volt! Időközben rájöttünk, hogy a zöldek és a fehérek is tudnak olvasni, így már nem volt nehéz összehívni egy kisebb gyűlést a falu közepén.
Elmagyaráztuk nekik írásban, hogy miről van szó.
– Ha megtanuljátok a jelbeszédet beszélhettek egymással, vagy bárkivel, aki érti a jeleket. Így nem lesz többé szükség papírra és tollra sem! – Először nem nagyon hittek nekünk. De aztán belefogtak pár kézjel megtanulásába és másnap már azt láttuk, hogy a kecskés zöld ruhás emberke és fehér ruhás ismerőse boldogan „jeleltek” – jelnyelven beszélgettek egymással- amíg végül a boldog kis kecske káposztát, a fehér ruhás szomszéd pedig finom sajtot és tejet kapott. Mint bölcs nagyapáinktól tudjuk, a jó példa ragadós: kezdett egyre több ember köréjük gyűlni, a jelekkel ismerkedni, egymásnak mutogatni. Ezt már csak a szemünk sarkából láthattuk,mert ekkor a Törpe ismét megjelent és azt mondta:
– Jól van, nem hoztatok szégyent rám! Ügyesen használtátok a rátok bízott varázs-tölcsért. Ezzel bebizonyosodott, hogy valóban érdemesek vagytok rá! Jöhet az újabb feladat!
És hipp-hopp, máris új helyen találtuk magunkat. Egy kapu előtt álltunk, amire ez volt kiírva: „NYÁRI TÁBOR”
Megörültem, mert azt hittem, valóra vált az álmom, hogy nyaraljunk kicsit… Beléptünk a kapun. A kapun túl sok-sok sátor állt, de sehol nem láttunk senkit. Úgy döntöttünk, hogy bekukkantunk egy-két sátorba, hátha találunk ott valakit…Érdekes volt…
Az első sátorban ült egy srác rövidgatyóban és egy számítógépes játékot nyomkodott. Megszólítottam:
– Hello, ez milyen tábor?
– Nemtom – mondta a srác – valami iskolai, asszem. A szüleim küldtek, de engem nem érdekel. Nem történik itt semmi érdekes. A második sátorban egy lány feküdt az ágyon és a tetőt bámulta.
– Te mit csinálsz? – kérdezte Borka.
– Bambulok és unatkozom – ásította a lány. A harmadik sátorban egy csomó össze-vissza hajigált játékot találtunk. Úgy tűnt, a gazdájuk már megunta mindet…
– Azt hiszem, adott a feladat! – sóhajtott fel Borka. – Meg kell mutatnunk ennek a lusta bandának, milyen egy jó nyári tábor.
– De ehhez aztán tényleg kérünk ötleteket! – kiáltotta Bence.
Hallottátok, skacok? Írjatok, szerintetek mi kell egy jó nyaraláshoz? Mi a legfontosabb? Hogyan lehet jól tölteni az időt?
Legközelebb levelünkig üdv,
Barnabás + B + B
