Halihó! Ismét jelentkezünk! Remélem, már égtek a vágytól, hogy megtudjátok, mi lett az indián háború vége. Először nem igazán tudtam, hogy mit lehet kezdeni egy csomó, elégedetlen táborozóval… Erre persze Borka megint rám szólt:
- Látod, milyen nehéz lehet tanárnak lenni? Nekik folyton a sok elégedetlen, és rendetlenkedő gyereket kell terelgetniük. Egyébként is, mi nem nyaralni jöttünk ide! Virág-küldetésen vagyunk!
Na, ezen a „virág-küldetésen” már nekem is nevetnem kellett, és egy kicsit visszatért a jókedvem. De hogyan oldjuk meg a feladatot, hogy miénk legyen a következő virágszirom...? Aztán hirtelen támadt egy ötletem! Addigra már szinte az összes gyerek ki volt közösítve valamelyik társaságból: hiába szerettek volna a többiekkel játszani, az egyiknek nem engedték, hogy focizzon, a másiknak, hogy énekeljen, és így tovább. Mivel az ötletem Borkának és Barnabásnak is tetszett, összehívtunk egy „törzsi gyűlést” a totemoszlopnál és azt mondtuk nekik, hogy most el fogunk játszani egy ősi indián történetet a tábortűz mellett. A nézők közül választottunk egy-két szereplőt, és már kezdődhetett is az indián mese!
Élt egyszer, valamikor régen, a vadnyugaton egy falucskában egy rendkívüli kis indián, akit születésekor az Erdő Szelleme hatalmas szerencsével áldott meg, ezért úgy is hívták őt, hogy Hatalmas Szerencse. Bármibe kezdett, sikeres volt, ezért különösebb erőfeszítés nélkül mindenben felülmúlta társait. Nem volt olyan játék, amiben le lehetett volna győzni őt. A kenu versenyeken ő volt a leggyorsabb, mert a folyó sodrása neki kedvezett, és bármerre lőtte el a nyílvesszőt, az csodálatos módon mindig a kijelölt célba talált. – Ki szeretne Hatalmas Szerencse lenni? – kérdeztem. Persze rengeteg jelentkező volt! Borka végül a focicsapat kapitányát választotta, rá tökéletesen illett a szerep.„Én vagyok a legjobb mindenben!” – hencegett Hatalmas Szerencse, miután megnyerte a legutóbbi dárdahajító versenyt, mert egy éppen arra szálló sas madár a levegőben elkapta, és kilométerekkel arrébb ejtette le az általa elhajított dárdát. A mellette kullogó Kis Medve (vagyis Barnabás) csak lógatta az orrát. Ő nem volt ügyes egyik játékban sem, mivel mackós termete és kevesebb szerencséje volt. A dárdahajító versenyen, amire rengeteget készült, az utolsó pillanatban megbotlott egy indában, így végül utolsó lett. Szomorú volt, ügyetlennek érezte magát, és csak hallgatta barátja öntelt dicsekvését. A két kis indián hamarosan egy folyó partjára ért, ahol Fürge Menyét és Süvítő Szél, a törzs két másik ifjú tagja éppen halászni készült. „Hé, Hatalmas Szerencse! Gyere velünk halat fogni! Jó móka lesz!” – Kiáltotta Süvítő Szél, amint meglátta őket. „Veled biztos rengeteg halat fogunk majd!” – lelkendezett Fürge Menyét, és hozzá tette: „Hát te Kis Medve hová készülsz? Maradj csak szépen ott, ahol vagy! Amilyen zajt csapsz, és amilyen ügyetlenül csapkodsz, csak elijesztenéd az összes halat!” Kis Medve felderülő arca hirtelen ismét szomorúvá vált. Valóban nem volt ügyes halász, de ettől még nagyon szeretett halat fogni. Bátortalanul barátja, Hatalmas Szerencse felé fordult, de az már nem törődött vele. A parton álló kenu felé futott és alig várta, hogy kifogja a folyóban úszkáló legnagyobb halat. Nem is sejtette, hogy ezúttal máshogy alakulnak majd a dolgok, mint ahogyan tervezte, mert akkoriban az Erdő Szelleme hűs, nyári lakként a parton álló szomorúfűzbe költözött, így mindent látott és mindent hallott. – Szerintetek mit tesz majd az Erdő Szelleme? – kérdeztem a táborlakókat. – Hát..., nem szép dolog így kihagyni a játékból egy barátot, még akkor sem, ha nem túl ügyes. – mondta egy énekkaros kislány. – Az Erdő Szelleme is így gondolta, ezért...: Ahogyan adta, úgy elvette adományát. A kenuban Hatalmas Szerencse éppen egy kövér halacskát készült kifogni a hálóval, de ekkor hirtelen inogni kezdett lába alatt a hajó és a vízben kötött ki Fürge Menyéttel és Süvítő Széllel együtt. Attól a naptól kezdve elhagyta a szerencséje és sokszor bizony ügyetlen volt, a játékokban is egyre többször veszített. „Senki sem lesz többé a barátom!” – gondolta elkeseredetten és szomorúan elvonult a patak partjára, ahol egyedül lehetett. Nemsokára azonban feltűnt mögötte Kis Medve. „Hatalmas Szerencse, már mindenhol kerestünk, nem jössz játszani?” „Én nem Hatalmas Szerencse vagyok, hanem egy hatalmas szerencsétlenség! Ügyetlen vagyok, ugyan ki akarna játszani velem?” „Ugyan már, a játék nem arról szól, hogy ki a legjobb. Én mindig a barátod leszek, gyere velem és meglátod, nagyon jól fogjuk érezni magunkat!” Valóban így is lett. A szerencséje többé nem tért vissza, és néha bizony ügyetlenkedett, de Hatalmas Szerencse mégis nagyon boldognak érezte magát. Játék közben már nem csak saját magára és a győzelemre, hanem a többiekre is figyelt, és bár nem nyert többé a versenyeken, mégis nagyon szerencsésnek érezte magát, mert rengeteg barátja lett.
A táborozók szerencsére megértették a mese üzenetét, a színházasdi közben olyanok is együtt játszottak közülük, akik korábban elkerülték egymást, és rájöttek, hogy nem csak a győzelem, hanem a közös játék is örömet okoz.
Megoldottuk a feladatot, és ahogy az már ilyenkor lenni szokott, ismét megjelent a Törpe. – Látom, jól mulattok! – dünnyögte. – Ám nem mindenkinek ilyen egyszerű jól éreznie magát! – Akkor vettük észre, hogy új lakó érkezett a táborba. Egy kisfiút toltak közénk kerekesszékben a szülei, és már búcsúzkodtak is tőle. – Bemutatom Nektek Gábort. – magyarázta a Törpe – Kisfiú volt még, amikor autóbaleset érte, és azóta nem tud járni. Szeretném, ha vigyáznátok rá egy rövid ideig. – Azzal eltűnt, mint a kámfor. Itt maradtunk, a sok gyerekkel és Gáborral, és most gondoskodnunk kell arról is, hogy ő jól érezze magát ebben a táborban. Hirtelen végigszaladt az agyamon egy csomó gondolat, egyik ijesztőbb volt a másiknál… Mi lesz, ha valaki csúfolni fogja? Hogyan fog megmosakodni? Velünk játszani? Miről beszélgessünk vele? Meg merjem tőle kérdezni, hogy milyen érzés kerekesszékben ülni? Bevallom, megszállt a tehetetlenség… De ekkor Gábor rám nézett és azt mondta: – Megmutatnád a tábort? Még sosem voltam táborban! – Én pedig azt gondoltam: valahogy majdcsak megoldjuk! Azért jó lenne, ha írnátok pár dolgot, Ti mit csinálnátok, hogy Gábor is úgy érezze, jó az indián táborban lenni a többi gyerekkel!
Nagyon köszi: B.B.B.
