Sziasztok, kedves cimborák!
Nagyival sikerült pár szót telefonon beszélni valamelyik nap, és mondta, hogy nálatok odafönn milyen meleg nyári idő van most. Remélem, hogy élvezitek a vakáció utolsó napjait, jókat fürödtök, finom fagyikat esztek… Mi még egy ideig élveztük az indián tábor szépségeit és mióta legutóbb írtam Nektek, Gábor is ott lakott velünk. Biztos emlékeztek rá, hogy Gábor kerekesszékes kisfiú és őszintén szólva eleinte nem igazán tudtuk, hogyan viselkedjünk vele… Folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan vonhatnánk be őt is a közös játékokba. Borka szerencsére észrevette, hogy gondban vagyok és félrehívott: – Figyelj csak, Barnabás! Emlékszel a kisnyúl esetére, még az utunk legelején? Bólintottam. A kisnyúl megsérült és nem tudott járni, mire az állatok össze-vissza sajnálták, ahelyett, hogy valóban tettek volna valamit érte. – Talán az lenne a legegyszerűbb, ha megkérdeznénk Gábort, hogy mit szeretne, hogyan érezné jobban magát!
Azt tettem, amit Borka tanácsolt. Először is a tesókkal körbe fogtuk Gábort és elbeszélgettünk vele arról, hogy milyen érzés neki a kerekesszékben lenni.
– Az a helyzet, hogy nekem így kell élnem, nap mint nap – magyarázta Gábor. – Ezért nem szeretek túl nagy ügyet csinálni belőle… Tudjátok, egyesek inkább úgy tesznek, mintha észre sem vennének, de még ennél is rosszabb, ha akkor is segíteni próbálnak nekem, amikor nincs igazán szükségem rá.
Ez korábban eszembe sem jutott. Hogyan lehet rosszul segíteni valakinek? Gábor jó ötletnek tartotta, hogy a többi „indiánnal” is megbeszéljük ezt, így csináltunk egy esti tábortüzet, ahol mindannyian körbe ültünk, és megtanultuk, hogy milyen a rossz és a jó segítség.
– Kedves indián testvérek! Azért gyűltünk ma össze, hogy Gábort is indiánná avassuk – szónokolt Bence. – Ehhez először is indián nevet kell választanunk neki. Halljuk a javaslatokat! – Jött pár ötlet, amiken sokat nevettünk, mert eléggé viccesek voltak, aztán végül is ezt választottuk: Guruló Bivaly. Ez Gábornak is tetszett.
– Guruló Bivaly különleges ismertetőjele, hogy egy guruló székben él – magyarázta Bence. – A szék segítségével olyan dolgokat is képes látni, amit egy átlagos földi halandó nem. Például pontosan tudja, hogy milyen érzés, ha valaki nem tud járni. Guruló Bivaly, kérlek, mesélj nekünk erről!
– Először is nem jó, ha ide-oda tolnak engem a székkel anélkül, hogy megkérdeznék, hogy mit szeretnék, vagy van-e szükségem egyáltalán segítségre. A székemet pedig nem is olyan egyszerű irányítani, mint ahogyan látszik.
Másnap rögtönzött „akadálypályát” készítettünk, ahol az indiánok megtanulták, hogyan segíthetnek Gábornak. Megtudtuk például, hogy a szék karfái kivehetők, ezért annál fogva nem emelhetjük fel. A vászon résznél pedig nem szabad tolni a kerekesszéket, mert úgy a benne ülő embert nyomjuk.
– Ha nagyon gyorsan toltok, nem érzem magamat biztonságban. Ha kanyarhoz érkezünk ne vegyétek be túl hirtelen, mert ijesztő, ha nem figyelmeztettek rá! – magyarázta Gábor.
Amikor már mindenki profin tudta tolni a széket Gábor megengedte, hogy kipróbáljuk a pót kerekesszékét. Mindannyian most ültünk először ilyen székben, nem csoda, ha nehezünkre esett irányítani. Még egy látszólag egyszerű feladat is, mint például egy nem túl meredek lejtőre való feljutás egyszerre nehéz lett. Egy idő után Gábor így szólt:
– Figyeljetek, olyan meleg van! Menjünk inkább úszni! – és a tábori medencénkre mutatott.
– Te tudsz úszni? – hangzott rögtön a csodálkozó kérdés minden irányból.
– Persze, hiszen csak a lábam nem mozog, a kezemmel viszont fenn tudom tartani magamat a víz tetején. – A nap további része vidám szórakozással telt. Azt hiszem mindannyian megtanultunk egy fontos leckét: Gábor elsősorban egy gyerek, akit ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak, mint bennünket. Segíteni kell neki, ha kéri, de nem kell azt hinni, hogy ő magától semmire sem képes. Pár nappal később kiderült, hogy mennyi mindent lehet kerekesszékben csinálni: ő is sütötte velünk a palacsintát, tollaslabdázott, frizbizett, kártya partikat játszott.
A Törpe elégedett volt velünk. Ezt onnan tudtuk, hogy megjelent és elégedetten somolygott a szakálla mögött, miközben átnyújtott egy virágszirmot. Ebből persze azt is sejtettük, hogy újabb feladatot kapunk… és tényleg!
– Intsetek búcsút a tábori láblógatásnak! – dörmögte a Törpe. – Most kemény idők jönnek…
– Méghogy láblógázás… – méltatlankodott Bence. – Azért mi itt keményen dolgoztunk ám a virág-misszió érdekében, nemtom, feltűnt-e…
Ám a Törpét nem nagyon izgatta a méltatlankodása.
– Le is, fel is, jobbra is, balra is… Na, gyerünk! – adta ki a parancsot. Mi pedig követtük és ezúttal egy erdő kellős közepén landoltunk. Sötéten borultak fölénk az ágak, csak egy kis ösvény kanyargott előttünk.
– Nézzétek csak! – kiáltott fel Borka, amikor kicsit magához tért. – Azon a fán van egy írás!
Közelebb mentünk és láttuk, hogy valóban, egy levél az, amit nekünk írtak…
„Kedves Borka, Barnabás és Bence!
Eddig hősiesen helytálltatok, de a legnagyobb próbát még ki kell állnotok ahhoz, hogy minden virágszirom a birtokotokba lehessen. Ez az állhatatosság próbája. El kell jutnotok ezen az ösvényen egy palotáig, ahol egy tündért őriznek bezárva. A tündért kell kiszabadítani, hogy valóban meggyógyulhasson a Fogaddel Virág. Legyetek hűek magatokhoz, és kövessétek kitartóan az utat! Vigyázzatok: semmilyen ételt vagy italt ne fogadjatok el, különben nagy bajba kerültök!
Sok sikert!
A Törpe.”
Elindultunk, ahogy a levél mondta. És csak mentünk, csak mentünk, csak mentünk, étlen-szomjan, hosszú napokon át. Mi tagadás, már nagyon fáradtak voltunk. Tudod, milyen érzés az, amikor csak mész, de fogalmad sincs, mikor fogsz megérkezni? Hát, elég rémes… Kezdtem nyűgös lenni. Ekkor egy tisztásra értünk, ahonnan már messzebbre el lehetett látni. – Nicsak! – kiáltott fel Bence – Ott a palota a távolban, azon a hegytetőn!
Tényleg ott volt, becsléseim szerint még vagy egynapi járóföldre… – Te jó ég! – panaszkodtam – még olyan messze van…? – Fogd fel pozitívan Barnabás… gondolj arra, hogy már kevesebb van előre, mint amennyit megtettünk… – bíztatott Borka. De valamiért nem tudtam pozitívan felfogni. Baromira elfáradtam.
– Azt javaslom, pihenjünk egy picit – vetette fel Bence. – Aztán holnap újult erővel folytatjuk az utat és hipp-hopp odaérünk! – Ez remek ötlet volt. Ahogy a tisztáson heverésztünk, egyszer csak kilépett a fák közül egy csodaszép lány. – Sziasztok, vándorok! – mondta kedvesen mosolyogva. – Látom, elfáradtatok. Van nálam egy kis ennivaló, tessék, egyetek belőle. Új erőre kaptok… – és elővett a kosarából három étvágygerjesztő szendvicset. Hetek óta nem láttunk ilyen finomat…
Borka és Barnabás olyan gyorsan vetették rá magukat az elemózsiára, hogy gondolkodni sem volt időm. Aztán belém villant a Törpe levele: „Vigyázzatok: semmilyen ételt vagy italt ne fogadjatok el, különben nagy bajba kerültök!”
– Neeeee! – kiáltottam. De már késő volt, legalábbis részben. Borka beleharapott a szendvicsbe. Bence szerencsére megijedt és kiejtette a kezéből. Abban a pillanatban a gyönyörű lány ördögien felkacagott és eltűnt, mint a kámfor…
Rettegve gondoltam arra, hogy vajon mi történt Borkával… Nos, a szendvics hatására Borka, aki mindig a legengedelmesebb és legszófogadóbb volt, közölte velünk, hogy nem érti, mi a csudát keresünk mi itt, ő szépen hazamegy, elege van az egész virág-misszióból.
Pedig már olyan közel volt a cél… El vagyunk keseredve, törjük a fejünket Bencével, hogyan térítsük észre, de alighanem nehéz dolgunk lesz. Ezt jól elbaltáztuk… Írjatok pár bíztató szót, jól esne!
Köszi és üdv:
Barnabás és Bence és a kissé kattant Borka
