Kedves Barátaink!

Utoljára írunk Nektek, ezúttal mindhárman, együtt, azok után, hogy sikeresen megvívtuk a végső csatát, és szerencsésen hazaérkeztünk. Ez persze így sokkal egyszerűbben hangzik, mint ami valójában történt, mert egyáltalán nem volt egyszerű… Ott hagytuk abba a történetet, hogy a gonosz banya serege ellen egy különleges csapatot kellett szerveznünk, olyat, amely mindent legyőz. Persze, tanakodtunk először, hogy honnan lesz nekünk ilyen, de aztán eszünkben jutott az a sok-sok-sok mindenki, akikkel az utunk során találkoztunk. És ott volt a telefonszámuk az okostelefonban, nyilván nem véletlen ez sem… Úgyhogy már ment is az sms: „Gyertek, segítsetek nekünk kiszabadítani a Tündért, hogy újra éljen a Fogadjel Virág!”

Fogalmunk sem volt, mennyi időbe telik, míg mindenki a palotához ér, így addig is elrejtőztünk egy biztonságos búvóhelyre és ott vártunk, nehogy a banya észrevegyen bennünket… De a segítség gyorsabban jött, mint gondoltuk! Egy nap sem telt bele, és minden barátunkmegérkezett. Jött a Kisnyúl a többi erdei állattal; Sziszi, néhány új barátjával; Ödön bácsi Gergővel és Gusztávval; a furcsa falu lakói, akik már nagyon jól tudtak jelbeszéddel kommunikálni; és az Indián Tábor kis indiánjai Gáborral együtt. És jött a Törpe is! Létszámra is jelentős sereg volt. De még így sem tudtuk, mire készüljünk pontosan, ezért félrehívtuk Gergőt és Gusztávot, hogy megkérdezzük tőlük: – Mit mond a bölcs könyvetek, milyen harcra készüljünk?

Gergő és Gusztáv megnézték a könyvet és azt mondták:

– A könyvben ez áll: „A gonoszt csak a szeretet pusztíthatja el.”

Ezért összeszedtük a gondolatainkat, aztán hárman kiálltunk a seregünk elé és azt mondtuk nekik:

– Köszönjük, hogy idejöttetek segíteni! Már az, hogy itt vagytok, bizonyítja, hogy gondoskodó, törődő, szeretni képes állatok és emberek vagytok. Ez olyasmi, amit a gonoszok serege nem ismer. Ez a mi legfőbb fegyverünk! Nem tudjuk, pontosan mire számítsunk a harcban, de ha erős a szívetek, akkor nyerni fogunk!

A többiek helyeslően bólogattak, de azért érezni lehetett, hogy picit izgulnak. Hiszen fogalmunk sem volt, hogy valójában mi vár ránk, ha elindulunk a banya serege ellen.De kockázat nélkül nincs győzelem!

Elindultunk. Amikor elértük a palota kapuját, megdöngettük és bekiáltottunk:

– Eljöttünk, hogy kiszabadítsuk a Tündért, te gonosz banya! Eressz be minket, és küzdj meg velünk!

Vérfagyasztó kacaj volt csupán a válasz, de zörögve-morogva kitárult a nagy kapu és mi beléphettünk rajta. A palota udvarára jutottunk. Az udvar közepéből különös lépcső vezetett egy toronyba. A lépcsősor minden fokán egy marcona, fekete ördög állt. A torony tetején ott állt a Tündér megkötözve! De hogyan cselezzük ki az ördögöket? A gonosz banya egy seprűnyélen körülöttünk cikázott a levegőben és továbbra is vérfagyasztóan kacarászott.

– Nem lehetne valahogy megállítani? – sóhajtott fel Gergőke. – Engem nagyon idegesít.

– Szerintem semmi esélyünk! – reszketett egy kevésbé hősies indián cimboránk. – Nem tudjuk ezeket az ördögöket legyőzni, százszor erősebbek nálunk.

– Csak ne aggódj! – nyugtatta Barnabás. – Arról volt szó, hogy a szeretet erejével kell harcolni.

– Igen, de azt hogyan kell csinálni,? – kérdezte a Kisnyúl. – Szeretetteljes pillantásokat vessek az ördögökre, aztán majd csak lesz valami?

Szó mi szó, nem tudtuk mi sem a választ, de most Törpe barátunk segített:

– Megmondom, hogy kell ezt csinálni! Emlékeztek, minden egyes helyen, ahol jártatok, tanultatok valamit, így jutottatok el a megoldáshoz is. No, ezt kell most felhasználni az ördögök ellen!!!

Megértettük.

– Lássuk csak szép sorban! – kezdte Borka. – Először volt a Kisnyúl… gyere ide, Nyúl barátunk!

A Kisnyúl előre lépett, vele együtt a többi állat is.

– Veled azt tanultuk, hogy ha valaki bajba kerül, nem sajnálkozni kell, hanem megkérdezni, hogyan tudnánk rajta segíteni, és megtenni, amit tudunk! – idézte fel Bence. Alighogy ezt kimondta, az első lépcsőfokon álló első ördög levegővé vált. ELTŰNT! A Kisnyúl vidáman ugrott a helyére.

– Második volt Sziszi! – Sziszi is előre lépett. – Tőled azt tanultuk, hogy csúfolódni, másokat kiközösíteni nem szép dolog, és hogy szorgalmas gyakorlással sok problémán lehet segíteni!

Puff! A második ördög is eltűnt, és Sziszi lépett a helyére.

– A harmadik Ödön bácsi volt! – Tőle azt tanultuk, hogy egy vak embernek is meg lehet mutatni a világot, ha eléggé hiszünk benne! Puff! A harmadik ördög is eltűnt és Ödön bá lépett a helyére. Egyre feljebb jutottunk…

– A negyedik Gergő, Gusztáv és Rudolf volt. Tőlük megtanultuk, hogy nem szabad látszat alapján senkit megítélni. Még a legcsúnyább ember is szép, ha jó a szíve!

Puff! A negyedik ördögnek is annyi! – Ötödik a furcsa falu volt a furcsa lakókkal! Tőletek azt tanultuk, hogy ha hajlandóak vagyunk tanulni, ha nyitottak tudunk lenni mások iránt, ha megértőek és türelmesek vagyunk, akkor minden lehetséges! Puff! Az ötödik ördögnek is kampec!

– Hatodik volt az indián tábor! Ahol megtanultuk, hogy az együtt töltött idő az igazán értékes idő és hogy mindenkinek van valamihez tehetsége, csak meg kell keresni! – Puff! A hatodik ördög is elpárolgott!

– Hetedik volt Gábor, akitől azt tanultuk, hogy azért mert valaki fogyatékossággal él, attól még teljes értékű ember, aki pont azokat a dolgokat szereti, amiket mások, és ő is arra vágyik, mint bárki: hogy elfogadják és szeressék! – Puff! A hetedik ördög is eltűnt! Gábort pedig az Indiánok felemelték kerekes-székestül a hetedik lépcsőfokra. Még egy ördög volt hátra.

– A nyolcadik fok mi magunk vagyunk! – mondta Barnabás. – Saját magunkat kellett legyőznünk, és ebből megtanulnunk, hogy csak kitartással lehet célt érni. Erre aztán eltűnt a nyolcadik, az utolsó ördög is. És ezzel a gonosz banya kárörvendő kacaja szánalmas nyöszörgéssé változott.

– Legyőztetek, jaaaaajaaaaaj! Azzal ő is füstté vált, elment az ördögei után, az ördög tudja, hová!

A sereg hatalmas üdvrivalgásban tört ki! ÉLJEN! ÉLJEN! ÉLJEN! GYŐZTÜNK!!!!!

Mi pedig hárman ott álltunk az utolsó lépcsőfokon, a Tündér előtt. Gyorsan eloldoztuk. Kedvesen ránk mosolygott.

– Drága Barátaim! Végigjártátok az utat, és minden próbát kiálltatok. Ha minden igaz, akkor van nálatok 15 virágszirom, amire 15 betű van írva.

– Igen, itt van mind! – Borka kivette a zsebéből a gondosan összegyűjtött szirmokat, és a Tündér tenyerébe tette. A Tündér lehajolt, és a földön sorba rendezte a szirmokat. Így a betűk összeálltak és ezt a jelentést adták ki: SZERETETTEL ADNI

– Nagyszerű! – nevetett a Tündér. – Ez egy kód. Ezzel a kóddal nyílik a palota titkos széfje. Gyertek! – Követtük a Tündért a palota termein át, mígnem a legeslegutolsó kis szobában egy faliszőnyeg mögé rejtve elénk nem tárult a rejtek. A Tündér beütötte a kódot és a széf kitárult. Az ajtó mögött csak egyetlen dolog volt: egy apró üvegcse. A Tündér kivette. – Vigyétek haza ezt az elixírt, és öntözzétek meg vele a Fogadjel Virágot! De ne feledjétek, az elixír hatása nem tart örökké! Fontos, hogy a Földön is úgy éljenek az emberek, hogy a Virág ne hervadhasson el. Megígértük, hogy vigyázni fogunk, bár ez persze nagy feladat… De megtesszük, ami tőlünk telik. Az elixírt zsebre vágtuk, aztán tanácstalanul néztünk egymásra: minden szép és jó, de mást hogyan jutunk haza?

Borkának eszébe jutott szerencsére a nagyi zsebkendője… Olyan rég volt már, hogy ti sem emlékeztek rá, ugye? Nos, ez egy varázslatos zsepi volt, aminek a csücskeit kell megfogni és azt kívánni, hogy hazamenjünk… Ági nagyitól kaptuk. Búcsút intettünk újdonsült barátainknak és persze a Törpének, aki barátságosan megveregette a vállunkat. Végül a Tündértől is elbúcsúztunk. Aztán megfogtuk a zsebkendő csücskeit és az otthonunkra gondoltunk…

– Héé, gyerekek! Ébresztő! – Ági nagyi hangjára ébredtünk fel. Ismét ott voltunk a kertben, a Fogadjel Virág mellett, ahonnan elindultunk.

– Jaj, de jó, hát visszajöttetek? – nevetett ránk. – Azonnal el kell mindent mesélnetek!

– Máris, nagyi! – mondta Bence. – Csak előbb még van egy pici dolgunk. Elővettük az üvegcsét és a tartalmát a Fogadjel Virág tövére locsoltuk. Abban a pillanatban magához tért, és szebben virított, mint újkorában.

Ági nagyi nagyon boldog volt. És büszke volt, hogy neki „ilyen unokái vannak”! Hát, mi tagadás, ez jól esett. Meg a finom almás rétes is, amit sütött nekünk. Persze, mindent elmeséltünk neki is, töviről hegyire. Így visszagondolva, jó kis kaland volt!

Köszönjük, hogy velünk utaztatok és most szeretettel búcsúzunk Tőletek:

Borka és Barnabás és Bence