Fogadjelmese

Szia! Itt most Bence, Borka és Barnabás posztjait olvashatod. Egy elvarázsolt világban vagyunk, mert meg kell mentenünk a Fogadd El virágot. Gyere te is, és segíts nekünk! Hogyan? Idejében megtudod!

Játékszabályzat

Ha szeretnél nyerni, kattints ide, és ismerd meg a "Fogadjelmese" játék szabályait!

Facebook

Friss topikok

  • Fekete Sámuel: @szemet: ja én is valami ilyest gyanítok. De persze olyan homályos ez a csipkerózsika-mese. @Foga... (2011.05.13. 01:43) A Törpe felbukkanása

Nyerteseink

2011.10.13. 14:58 - Fogadj el mese

Elérkeztünk mesénk végéhez, köszönjük, hogy velünk tartottatok a hónapokon át tartó játékban. Azok között akik összegyűjtötték az összes szírmot értékes nyereményeket sorsoltunk ki.

Nyerteseink:

Netbook  - Bori Péter
(9 éves)

 

 


 MP4-es lejátszó - Kiss-Takács Zsombor
(11 éves)

  

Digitális képkeret - Kántor Anikó
(7 éves)

 

Köszönjük, hogy velünk tartottatok!

Sziasztok

Barnabás, Bence és Borka

 

A banya serege

2011.09.22. 10:22 - Fogadj el mese

Kedves Barátaink!

 

Utoljára írunk Nektek, ezúttal mindhárman, együtt, azok után, hogy sikeresen megvívtuk a végső csatát, és szerencsésen hazaérkeztünk. Ez persze így sokkal egyszerűbben hangzik, mint ami valójában történt, mert egyáltalán nem volt egyszerű… Ott hagytuk abba a történetet, hogy a gonosz banya serege ellen egy különleges csapatot kellett szerveznünk, olyat, amely mindent legyőz. Persze, tanakodtunk először, hogy honnan lesz nekünk ilyen, de aztán eszünkben jutott az a sok-sok-sok mindenki, akikkel az utunk során találkoztunk. És ott volt a telefonszámuk az okostelefonban, nyilván nem véletlen ez sem… Úgyhogy már ment is az sms: „Gyertek, segítsetek nekünk kiszabadítani a Tündért, hogy újra éljen a Fogadjel Virág!

Fogalmunk sem volt, mennyi időbe telik, míg mindenki a palotához ér, így addig is elrejtőztünk egy biztonságos búvóhelyre és ott vártunk, nehogy a banya észrevegyen bennünket… De a segítség gyorsabban jött, mint gondoltuk! Egy nap sem telt bele, és minden barátunkmegérkezett. Jött a Kisnyúl a többi erdei állattal; Sziszi, néhány új barátjával; Ödön bácsi Gergővel és Gusztávval; a furcsa falu lakói, akik már nagyon jól tudtak jelbeszéddel kommunikálni; és az Indián Tábor kis indiánjai Gáborral együtt. És jött a Törpe is! Létszámra is jelentős sereg volt. De még így sem tudtuk, mire készüljünk pontosan, ezért félrehívtuk Gergőt és Gusztávot, hogy megkérdezzük tőlük: Mit mond a bölcs könyvetek, milyen harcra készüljünk?

Gergő és Gusztáv megnézték a könyvet és azt mondták:

A könyvben ez áll: „A gonoszt csak a szeretet pusztíthatja el.”

Ezért összeszedtük a gondolatainkat, aztán hárman kiálltunk a seregünk elé és azt mondtuk nekik:

Köszönjük, hogy idejöttetek segíteni! Már az, hogy itt vagytok, bizonyítja, hogy gondoskodó, törődő, szeretni képes állatok és emberek vagytok. Ez olyasmi, amit a gonoszok serege nem ismer. Ez a mi legfőbb fegyverünk! Nem tudjuk, pontosan mire számítsunk a harcban, de ha erős a szívetek, akkor nyerni fogunk!

A többiek helyeslően bólogattak, de azért érezni lehetett, hogy picit izgulnak. Hiszen fogalmunk sem volt, hogy valójában mi vár ránk, ha elindulunk a banya serege ellen.De kockázat nélkül nincs győzelem!

Elindultunk. Amikor elértük a palota kapuját, megdöngettük és bekiáltottunk:

Eljöttünk, hogy kiszabadítsuk a Tündért, te gonosz banya! Eressz be minket, és küzdj meg velünk!

Vérfagyasztó kacaj volt csupán a válasz, de zörögve-morogva kitárult a nagy kapu és mi beléphettünk rajta. A palota udvarára jutottunk. Az udvar közepéből különös lépcső vezetett egy toronyba. A lépcsősor minden fokán egy marcona, fekete ördög állt. A torony tetején ott állt a Tündér megkötözve! De hogyan cselezzük ki az ördögöket? A gonosz banya egy seprűnyélen körülöttünk cikázott a levegőben és továbbra is vérfagyasztóan kacarászott.

Nem lehetne valahogy megállítani? – sóhajtott fel Gergőke. – Engem nagyon idegesít.

Szerintem semmi esélyünk! – reszketett egy kevésbé hősies indián cimboránk. – Nem tudjuk ezeket az ördögöket legyőzni, százszor erősebbek nálunk.

Csak ne aggódj! – nyugtatta Barnabás. – Arról volt szó, hogy a szeretet erejével kell harcolni.

Igen, de azt hogyan kell csinálni,? – kérdezte a Kisnyúl. – Szeretetteljes pillantásokat vessek az ördögökre, aztán majd csak lesz valami?

Szó mi szó, nem tudtuk mi sem a választ, de most Törpe barátunk segített:

Megmondom, hogy kell ezt csinálni! Emlékeztek, minden egyes helyen, ahol jártatok, tanultatok valamit, így jutottatok el a megoldáshoz is. No, ezt kell most felhasználni az ördögök ellen!!!

Megértettük.

Lássuk csak szép sorban! – kezdte Borka. – Először volt a Kisnyúl… gyere ide, Nyúl barátunk!

A Kisnyúl előre lépett, vele együtt a többi állat is.

Veled azt tanultuk, hogy ha valaki bajba kerül, nem sajnálkozni kell, hanem megkérdezni, hogyan tudnánk rajta segíteni, és megtenni, amit tudunk! – idézte fel Bence. Alighogy ezt kimondta, az első lépcsőfokon álló első ördög levegővé vált. ELTŰNT! A Kisnyúl vidáman ugrott a helyére.

Második volt Sziszi! – Sziszi is előre lépett. – Tőled azt tanultuk, hogy csúfolódni, másokat kiközösíteni nem szép dolog, és hogy szorgalmas gyakorlással sok problémán lehet segíteni!

Puff! A második ördög is eltűnt, és Sziszi lépett a helyére.

A harmadik Ödön bácsi volt! – Tőle azt tanultuk, hogy egy vak embernek is meg lehet mutatni a világot, ha eléggé hiszünk benne! Puff! A harmadik ördög is eltűnt és Ödön bá lépett a helyére. Egyre feljebb jutottunk…

A negyedik Gergő, Gusztáv és Rudolf volt. Tőlük megtanultuk, hogy nem szabad látszat alapján senkit megítélni. Még a legcsúnyább ember is szép, ha jó a szíve!

Puff! A negyedik ördögnek is annyi! Ötödik a furcsa falu volt a furcsa lakókkal! Tőletek azt tanultuk, hogy ha hajlandóak vagyunk tanulni, ha nyitottak tudunk lenni mások iránt, ha megértőek és türelmesek vagyunk, akkor minden lehetséges! Puff! Az ötödik ördögnek is kampec!

Hatodik volt az indián tábor! Ahol megtanultuk, hogy az együtt töltött idő az igazán értékes idő és hogy mindenkinek van valamihez tehetsége, csak meg kell keresni! Puff! A hatodik ördög is elpárolgott!

Hetedik volt Gábor, akitől azt tanultuk, hogy azért mert valaki fogyatékossággal él, attól még teljes értékű ember, aki pont azokat a dolgokat szereti, amiket mások, és ő is arra vágyik, mint bárki: hogy elfogadják és szeressék! Puff! A hetedik ördög is eltűnt! Gábort pedig az Indiánok felemelték kerekes-székestül a hetedik lépcsőfokra. Még egy ördög volt hátra.

A nyolcadik fok mi magunk vagyunk! – mondta Barnabás. – Saját magunkat kellett legyőznünk, és ebből megtanulnunk, hogy csak kitartással lehet célt érni. Erre aztán eltűnt a nyolcadik, az utolsó ördög is. És ezzel a gonosz banya kárörvendő kacaja szánalmas nyöszörgéssé változott.

Legyőztetek, jaaaaajaaaaaj! Azzal ő is füstté vált, elment az ördögei után, az ördög tudja, hová!

A sereg hatalmas üdvrivalgásban tört ki! ÉLJEN! ÉLJEN! ÉLJEN! GYŐZTÜNK!!!!!

Mi pedig hárman ott álltunk az utolsó lépcsőfokon, a Tündér előtt. Gyorsan eloldoztuk. Kedvesen ránk mosolygott.

Drága Barátaim! Végigjártátok az utat, és minden próbát kiálltatok. Ha minden igaz, akkor van nálatok 15 virágszirom, amire 15 betű van írva.

Igen, itt van mind! – Borka kivette a zsebéből a gondosan összegyűjtött szirmokat, és a Tündér tenyerébe tette. A Tündér lehajolt, és a földön sorba rendezte a szirmokat. Így a betűk összeálltak és ezt a jelentést adták ki: SZERETETTEL ADNI

Nagyszerű! – nevetett a Tündér. – Ez egy kód. Ezzel a kóddal nyílik a palota titkos széfje. Gyertek! Követtük a Tündért a palota termein át, mígnem a legeslegutolsó kis szobában egy faliszőnyeg mögé rejtve elénk nem tárult a rejtek. A Tündér beütötte a kódot és a széf kitárult. Az ajtó mögött csak egyetlen dolog volt: egy apró üvegcse. A Tündér kivette. Vigyétek haza ezt az elixírt, és öntözzétek meg vele a Fogadjel Virágot! De ne feledjétek, az elixír hatása nem tart örökké! Fontos, hogy a Földön is úgy éljenek az emberek, hogy a Virág ne hervadhasson el. Megígértük, hogy vigyázni fogunk, bár ez persze nagy feladat… De megtesszük, ami tőlünk telik. Az elixírt zsebre vágtuk, aztán tanácstalanul néztünk egymásra: minden szép és jó, de mást hogyan jutunk haza?

Borkának eszébe jutott szerencsére a nagyi zsebkendője… Olyan rég volt már, hogy ti sem emlékeztek rá, ugye? Nos, ez egy varázslatos zsepi volt, aminek a csücskeit kell megfogni és azt kívánni, hogy hazamenjünk… Ági nagyitól kaptuk. Búcsút intettünk újdonsült barátainknak és persze a Törpének, aki barátságosan megveregette a vállunkat. Végül a Tündértől is elbúcsúztunk. Aztán megfogtuk a zsebkendő csücskeit és az otthonunkra gondoltunk…

Héé, gyerekek! Ébresztő! – Ági nagyi hangjára ébredtünk fel. Ismét ott voltunk a kertben, a Fogadjel Virág mellett, ahonnan elindultunk.

Jaj, de jó, hát visszajöttetek? – nevetett ránk. – Azonnal el kell mindent mesélnetek!

Máris, nagyi! – mondta Bence. – Csak előbb még van egy pici dolgunk. Elővettük az üvegcsét és a tartalmát a Fogadjel Virág tövére locsoltuk. Abban a pillanatban magához tért, és szebben virított, mint újkorában.

Ági nagyi nagyon boldog volt. És büszke volt, hogy neki „ilyen unokái vannak”! Hát, mi tagadás, ez jól esett. Meg a finom almás rétes is, amit sütött nekünk. Persze, mindent elmeséltünk neki is, töviről hegyire. Így visszagondolva, jó kis kaland volt!

 

Köszönjük, hogy velünk utaztatok és most szeretettel búcsúzunk Tőletek:

 

Borka és Barnabás és Bence

A palota kapujában

2011.09.08. 08:45 - Fogadjel Borka

Sziasztok drága barátaink!

 
Itt ismét Borka. Barnabás megadta nekem a szót, mivel – ahogy mondta – ismét én nem viselkedtem jól, úgyhogy írjam is le, mi történt… Az „ismét”-et kissé túlzásnak tartom, de azért belátom, hibáztam a múltkor, amikor elfogadtam a szép lánytól a szendvicset. De hát, eléggé éhes voltam, sokat gyalogoltunk és elfeledtem, mit is írt a Törpe: „Vigyázzatok: semmilyen ételt vagy italt ne fogadjatok el, különben nagy bajba kerültök!”
Nos, nekem azért sikerült nagy bajba kerülnöm, miután beleharaptam a szendvicsbe. Hogy mit éreztem pontosan?
Hirtelen hatalmas közöny szállt meg és egy belső hang azt súgta: minek ez az egész kínlódás, menj haza inkább! Mindent kitörölt az agyam, az eddigi küzdelmeinket, a Fogadjel Virágot, a szirmokat, mindent. Csak azt éreztem, hogy el akarok innen menni.
Barnabás és Bence próbáltak meggyőzni, de hamar rájöttek, hogy nem mennek sokra így.
– Pedig már olyan közel volt a cél! – szomorkodott Bence.
– Bizony, szomorú, hogy Borka épp most  lett ilyen furcsa… Mit tegyünk?
Sokat töprengtek, mígnem Bencének eszébe jutott valami:
– Figyelj csak, emlékszel a három kincsre, amelyeket a kastélyban a ládából megszereztünk?
– Persze – bólintott Barnabás – a korona, a könyv és a tölcsér.
– A könyvnek pedig az volt a csodálatos képessége, hogy bármilyen helyzetben képes bölcs tanácsokat adni az olvasójának. Mit szólnál, ha felhívnánk Gergőt, hogy segítsen nekünk, adjon tanácsot a könyv segítségével, hogy mit tegyünk Borkával.
– Remek ötlet! Remélem, elmentettem Gergő számát…
Csodák csodájára, és a mi legnagyobb szerencsénkre telefonjában nemcsak Gergő száma volt ott, de mindenkié, akivel eddig csak találkoztunk az utunk során. Barnabás már hívta is Gergőt és elmagyarázta neki, hogy mi a helyzet. Gergő pedig szaladt, hogy megkérdezze a bölcs csodakönyvet, hogy mi a teendő ilyen esetben, amikor valaki egy elvarázsolt szendvicstől furcsán kezd viselkedni…
Nos, a könyv a furcsa helyzetre furcsa tanácsot adott: „Állítsátok fejjel lefelé!” Barnabás és Bence nem igazán tudta, hogy ez jó lesz-e valamire, de gondolhatjátok, hogy szíves-örömes fejtetőre állítottak. És akkor szép lassan elkezdett kitisztulni a fejem… Már egyáltalán nem éreztem a késztetést, hogy hazamenjek és egy idő után tiltakozni kezdtem:
– Hé, mit csináltok, eresszetek el és menjünk tovább! Hosszú út áll még előttünk… – A fiúk erre úgy megörültek, hogy majdnem fejre ejtettek…
– Mi történt? – kérdeztem, amikor végre a saját lábamon álltam a földön.
– Kissé megkergültél, de aztán fejre állítottunk és így ismét megfordultak a fejedben a gondolatok. Hála Gergő csodakönyvének, megtaláltuk az elvarázsolt szendvics ellenszerét… – magyarázta lelkesen Bence.
– Hozzátenném, hála neked, kedves húgom, sikeresen elbuktuk az állhatatosság próbáját… - mondta szemrehányóan Barnabás. – Nem tudom, mit fog szólni ehhez a Törpe…
– Azt mondom, hogy jó lenne, ha nem vacakolnátok már itt tovább – csattant fel egy ismerős hang a hátunk mögött. Hátra fordultunk és láttuk, hogy a Törpe csípőre tett kézzel néz ránk. – Szerencsére csak egyikőtök esett csapdába, és a másik kettő volt elég állhatatos, hogy kimentse. Ezért végső soron a próbát kiálltátok, nemde? És most csipkedjétek magatokat, hogy mielőbb a tündér palotájához érjetek. Gyerünk, gyerünk! – Azzal el is tűnt a szemünk elől, de előtte még a lábunk elé hullajtott egy virágszirmot.
– Remek – vigyorgott Barnabás. – Szigorú a Törpicsek, de legalább igazságos. Irány a tündér palotája!
Elindultunk és egy napra rá megérkeztünk a palota kapujához. A kapu zárva volt, rajta hatalmas vaslakat. Sehol egy teremtett lélek.
– És most? – kérdezte Bence.
– Várjatok csak, előveszem a varázs tölcsért és a fülembe teszem, hátha hallok valamit, ami segítségünkre lehet! – javasoltam. A varázstölcsér ezúttal is segítségünkre volt. Ezt hallottam:
„Megmenekült a kis nyavalyás, de minden hiába. Hadseregem védi a várat. A tündért senki sem szabadíthatja ki, csak ha képes olyan összefogást létrehozni, ami még nem volt ebben a birodalomban… de ez a veszély nem fenyeget…”
– Semmi kétség, a gonosz banya gondolatait hallottam, aki a mérgezett szendvicseket is nekünk adta! – magyaráztam a fiúknak, miután elmondtam a hallottakat is.
– Mit tegyünk? – kérdezte Barnabás. – Hogyan győzzük le?
– Sereget kell szerveznünk! – ragyogott fel Bence szeme. – Méghozzá egy különlegesen erős sereget, aki képes legyőzni minden gonoszt!
– De hát, hol találunk ilyen sereget?? – kérdeztem.
Rátok számíthatunk? Minden segítség jól jöhet! Kérlek, írjatok mielőbb
 
Köszönettel, a végső összecsapás előtt:
 
Borka (+B+B)

Guruló Bivaly és újabb feladat

2011.08.26. 14:41 - Fogadjel Barnabás

Sziasztok, kedves cimborák!
 
Nagyival sikerült pár szót telefonon beszélni valamelyik nap, és mondta, hogy nálatok odafönn milyen meleg nyári idő van most. Remélem, hogy élvezitek a vakáció utolsó napjait, jókat fürödtök, finom fagyikat esztek… Mi még egy ideig élveztük az indián tábor szépségeit és mióta legutóbb írtam Nektek, Gábor is ott lakott velünk. Biztos emlékeztek rá, hogy Gábor kerekesszékes kisfiú és őszintén szólva eleinte nem igazán tudtuk, hogyan viselkedjünk vele… Folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan vonhatnánk be őt is a közös játékokba. Borka szerencsére észrevette, hogy gondban vagyok és félrehívott: – Figyelj csak, Barnabás! Emlékszel a kisnyúl esetére, még az utunk legelején? Bólintottam. A kisnyúl megsérült és nem tudott járni, mire az állatok össze-vissza sajnálták, ahelyett, hogy valóban tettek volna valamit érte. – Talán az lenne a legegyszerűbb, ha megkérdeznénk Gábort, hogy mit szeretne, hogyan érezné jobban magát!
Azt tettem, amit Borka tanácsolt. Először is a tesókkal körbe fogtuk Gábort és elbeszélgettünk vele arról, hogy milyen érzés neki a kerekesszékben lenni.
– Az a helyzet, hogy nekem így kell élnem, nap mint nap – magyarázta Gábor. – Ezért nem szeretek túl nagy ügyet csinálni belőle… Tudjátok, egyesek inkább úgy tesznek, mintha észre sem vennének, de még ennél is rosszabb, ha akkor is segíteni próbálnak nekem, amikor nincs igazán szükségem rá.
Ez korábban eszembe sem jutott. Hogyan lehet rosszul segíteni valakinek? Gábor jó ötletnek tartotta, hogy a többi „indiánnal” is megbeszéljük ezt, így csináltunk egy esti tábortüzet, ahol mindannyian körbe ültünk, és megtanultuk, hogy milyen a rossz és a jó segítség.
– Kedves indián testvérek! Azért gyűltünk ma össze, hogy Gábort is indiánná avassuk – szónokolt Bence. – Ehhez először is indián nevet kell választanunk neki. Halljuk a javaslatokat! – Jött pár ötlet, amiken sokat nevettünk, mert eléggé viccesek voltak, aztán végül is ezt választottuk: Guruló Bivaly. Ez Gábornak is tetszett.
– Guruló Bivaly különleges ismertetőjele, hogy egy guruló székben él – magyarázta Bence. – A szék segítségével olyan dolgokat is képes látni, amit egy átlagos földi halandó nem. Például pontosan tudja, hogy milyen érzés, ha valaki nem tud járni. Guruló Bivaly, kérlek, mesélj nekünk erről!
–  Először is nem jó, ha ide-oda tolnak engem a székkel anélkül, hogy megkérdeznék, hogy mit szeretnék, vagy van-e szükségem egyáltalán segítségre. A székemet pedig nem is olyan egyszerű irányítani, mint ahogyan látszik.
Másnap rögtönzött „akadálypályát” készítettünk, ahol az indiánok megtanulták, hogyan segíthetnek Gábornak. Megtudtuk például, hogy a szék karfái kivehetők, ezért annál fogva nem emelhetjük fel. A vászon résznél pedig nem szabad tolni a kerekesszéket, mert úgy a benne ülő embert nyomjuk.
Ha nagyon gyorsan toltok, nem érzem magamat biztonságban. Ha kanyarhoz érkezünk ne vegyétek be túl hirtelen, mert ijesztő, ha nem figyelmeztettek rá! – magyarázta Gábor.
Amikor már mindenki profin tudta tolni a széket Gábor megengedte, hogy kipróbáljuk a pót kerekesszékét. Mindannyian most ültünk először ilyen székben, nem csoda, ha nehezünkre esett irányítani. Még egy látszólag egyszerű feladat is, mint például egy nem túl meredek lejtőre való feljutás egyszerre nehéz lett. Egy idő után Gábor így szólt:
– Figyeljetek, olyan meleg van! Menjünk inkább úszni! – és a tábori medencénkre mutatott.
– Te tudsz úszni? – hangzott rögtön a csodálkozó kérdés minden irányból.
– Persze, hiszen csak a lábam nem mozog, a kezemmel viszont fenn tudom tartani magamat a víz tetején. – A nap további része vidám szórakozással telt. Azt hiszem mindannyian megtanultunk egy fontos leckét: Gábor elsősorban egy gyerek, akit ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak, mint bennünket. Segíteni kell neki, ha kéri, de nem kell azt hinni, hogy ő magától semmire sem képes. Pár nappal később kiderült, hogy mennyi mindent lehet kerekesszékben csinálni: ő is sütötte velünk a palacsintát, tollaslabdázott, frizbizett, kártya partikat játszott.
A Törpe elégedett volt velünk. Ezt onnan tudtuk, hogy megjelent és elégedetten somolygott a szakálla mögött, miközben átnyújtott egy virágszirmot. Ebből persze azt is sejtettük, hogy újabb feladatot kapunk… és tényleg!
– Intsetek búcsút a tábori láblógatásnak! – dörmögte a Törpe. – Most kemény idők jönnek…
– Méghogy láblógázás… – méltatlankodott Bence. – Azért mi itt keményen dolgoztunk ám a virág-misszió érdekében, nemtom, feltűnt-e…
Ám a Törpét nem nagyon izgatta a méltatlankodása.
Le is, fel is, jobbra is, balra is… Na, gyerünk! adta ki a parancsot. Mi pedig követtük és ezúttal egy erdő kellős közepén landoltunk. Sötéten borultak fölénk az ágak, csak egy kis ösvény kanyargott előttünk.
Nézzétek csak! – kiáltott fel Borka, amikor kicsit magához tért. – Azon a fán van egy írás!
Közelebb mentünk és láttuk, hogy valóban, egy levél az, amit nekünk írtak…
 
„Kedves Borka, Barnabás és Bence!
Eddig hősiesen helytálltatok, de a legnagyobb próbát még ki kell állnotok ahhoz, hogy minden virágszirom a birtokotokba lehessen. Ez az állhatatosság próbája. El kell jutnotok ezen az ösvényen egy palotáig, ahol egy tündért őriznek bezárva. A tündért kell kiszabadítani, hogy valóban meggyógyulhasson a Fogaddel Virág. Legyetek hűek magatokhoz, és kövessétek kitartóan az utat! Vigyázzatok: semmilyen ételt vagy italt ne fogadjatok el, különben nagy bajba kerültök!
Sok sikert!
A Törpe.”
 
Elindultunk, ahogy a levél mondta. És csak mentünk, csak mentünk, csak mentünk, étlen-szomjan, hosszú napokon át. Mi tagadás, már nagyon fáradtak voltunk. Tudod, milyen érzés az, amikor csak mész, de fogalmad sincs, mikor fogsz megérkezni? Hát, elég rémes… Kezdtem nyűgös lenni. Ekkor egy tisztásra értünk, ahonnan már messzebbre el lehetett látni. – Nicsak! – kiáltott fel Bence – Ott a palota a távolban, azon a hegytetőn!
Tényleg ott volt, becsléseim szerint még vagy egynapi járóföldre… – Te jó ég! – panaszkodtam – még olyan messze van…? – Fogd fel pozitívan Barnabás… gondolj arra, hogy már kevesebb van előre, mint amennyit megtettünk… – bíztatott Borka. De valamiért nem tudtam pozitívan felfogni. Baromira elfáradtam.
– Azt javaslom, pihenjünk egy picit – vetette fel Bence. – Aztán holnap újult erővel folytatjuk az utat és hipp-hopp odaérünk! – Ez remek ötlet volt. Ahogy a tisztáson heverésztünk, egyszer csak kilépett a fák közül egy csodaszép lány. – Sziasztok, vándorok! – mondta kedvesen mosolyogva. – Látom, elfáradtatok. Van nálam egy kis ennivaló, tessék, egyetek belőle. Új erőre kaptok… – és elővett a kosarából három étvágygerjesztő szendvicset. Hetek óta nem láttunk ilyen finomat…
Borka és Barnabás olyan gyorsan vetették rá magukat az elemózsiára, hogy gondolkodni sem volt időm. Aztán belém villant a Törpe levele: Vigyázzatok: semmilyen ételt vagy italt ne fogadjatok el, különben nagy bajba kerültök!”
Neeeee! – kiáltottam. De már késő volt, legalábbis részben. Borka beleharapott a szendvicsbe. Bence szerencsére megijedt és kiejtette a kezéből. Abban a pillanatban a gyönyörű lány ördögien felkacagott és eltűnt, mint a kámfor…
Rettegve gondoltam arra, hogy vajon mi történt Borkával… Nos, a szendvics hatására Borka, aki mindig a legengedelmesebb és legszófogadóbb volt, közölte velünk, hogy nem érti, mi a csudát keresünk mi itt, ő szépen hazamegy, elege van az egész virág-misszióból.
Pedig már olyan közel volt a cél… El vagyunk keseredve, törjük a fejünket Bencével, hogyan térítsük észre, de alighanem nehéz dolgunk lesz. Ezt jól elbaltáztuk… Írjatok pár bíztató szót, jól esne!
Köszi és üdv:
Barnabás és Bence és a kissé kattant Borka

Ági nagyi levele

2011.08.18. 14:57 - Fogadj el mese

Szervusztok Gyerekek!

Ági nagyi vagyok és itthon várom az unokáimat (Borkát, Bencét és Barnabást), és nagyon aggódom, hogy sikerül-e megmenteniük a virágot.
A virág sajnos nincs jobban, néha olyan, mint ha kis szirom kezdemények készülődnének a tövében, de el-eltűnnek, bizonytalanok. Tudom, hogy a gyerekek mindent megtesznek, büszke is vagyok rájuk, de segítségre van szükségük. Segíteni pedig bárki tud, aki a történeteikben szereplő feladványokat megoldja. Így ti is gyűjthetitek velük együtt a szirmokat.
 
És ne feledjétek, hogy aki összegyűjti a szirmokat, az a játék végén olyan értékes ajándékokat nyerhet, mint egy Netbook, vagy egy MP4-es lejátszó, vagy Digitális képkeret, amik akár elvarázsolt helyeken is nagy segítségetekre lehetnek.
 
Tehát minden amellett szól, hogy kitartóan keressétek a megoldásokat, küldjétek el Borkáéknak, így ti is össze tudjátok, ők is össze tudják gyűjteni a szirmokat. Már ezért is megéri részt venni a játékban!
 
Szervusztok! 
Jó sziromgyűjtést kívánok nektek! 
Ági nagyi
 
UI: A játék pontos szabályairól itt olvashattok!

Tehetség és barátság

2011.08.11. 15:18 - Fogadjel Barnabás

Halihó! Ismét jelentkezünk! Remélem, már égtek a vágytól, hogy megtudjátok, mi lett az indián háború vége. Először nem igazán tudtam, hogy mit lehet kezdeni egy csomó, elégedetlen táborozóval… Erre persze Borka megint rám szólt:

- Látod, milyen nehéz lehet tanárnak lenni? Nekik folyton a sok elégedetlen, és rendetlenkedő gyereket kell terelgetniük. Egyébként is, mi nem nyaralni jöttünk ide! Virág-küldetésen vagyunk!

Na, ezen a „virág-küldetésen” már nekem is nevetnem kellett, és egy kicsit visszatért a jókedvem. De hogyan oldjuk meg a feladatot, hogy miénk legyen a következő virágszirom...? Aztán hirtelen támadt egy ötletem! Addigra már szinte az összes gyerek ki volt közösítve valamelyik társaságból: hiába szerettek volna a többiekkel játszani, az egyiknek nem engedték, hogy focizzon, a másiknak, hogy énekeljen, és így tovább. Mivel az ötletem Borkának és Barnabásnak is tetszett, összehívtunk egy „törzsi gyűlést” a totemoszlopnál és azt mondtuk nekik, hogy most el fogunk játszani egy ősi indián történetet a tábortűz mellett. A nézők közül választottunk egy-két szereplőt, és már kezdődhetett is az indián mese!   

Élt egyszer, valamikor régen, a vadnyugaton egy falucskában egy rendkívüli kis indián, akit születésekor az Erdő Szelleme hatalmas szerencsével áldott meg, ezért úgy is hívták őt, hogy Hatalmas Szerencse. Bármibe kezdett, sikeres volt, ezért különösebb erőfeszítés nélkül mindenben felülmúlta társait. Nem volt olyan játék, amiben le lehetett volna győzni őt. A kenu versenyeken ő volt a leggyorsabb, mert a folyó sodrása neki kedvezett, és bármerre lőtte el a nyílvesszőt, az csodálatos módon mindig a kijelölt célba talált. – Ki szeretne Hatalmas Szerencse lenni? – kérdeztem. Persze rengeteg jelentkező volt! Borka végül a focicsapat kapitányát választotta, rá tökéletesen illett a szerep.„Én vagyok a legjobb mindenben!” – hencegett Hatalmas Szerencse, miután megnyerte a legutóbbi dárdahajító versenyt, mert egy éppen arra szálló sas madár a levegőben elkapta, és kilométerekkel arrébb ejtette le az általa elhajított dárdát. A mellette kullogó Kis Medve (vagyis Barnabás) csak lógatta az orrát. Ő nem volt ügyes egyik játékban sem, mivel mackós termete és kevesebb szerencséje volt. A dárdahajító versenyen, amire rengeteget készült, az utolsó pillanatban megbotlott egy indában, így végül utolsó lett. Szomorú volt, ügyetlennek érezte magát, és csak hallgatta barátja öntelt dicsekvését. A két kis indián hamarosan egy folyó partjára ért, ahol Fürge Menyét és Süvítő Szél, a törzs két másik ifjú tagja éppen halászni készült. „Hé, Hatalmas Szerencse! Gyere velünk halat fogni! Jó móka lesz!” – Kiáltotta Süvítő Szél, amint meglátta őket. „Veled biztos rengeteg halat fogunk majd!” – lelkendezett Fürge Menyét, és hozzá tette: „Hát te Kis Medve hová készülsz? Maradj csak szépen ott, ahol vagy! Amilyen zajt csapsz, és amilyen ügyetlenül csapkodsz, csak elijesztenéd az összes halat!” Kis Medve felderülő arca hirtelen ismét szomorúvá vált. Valóban nem volt ügyes halász, de ettől még nagyon szeretett halat fogni. Bátortalanul barátja, Hatalmas Szerencse felé fordult, de az már nem törődött vele. A parton álló kenu felé futott és alig várta, hogy kifogja a folyóban úszkáló legnagyobb halat. Nem is sejtette, hogy ezúttal máshogy alakulnak majd a dolgok, mint ahogyan tervezte, mert akkoriban az Erdő Szelleme hűs, nyári lakként a parton álló szomorúfűzbe költözött, így mindent látott és mindent hallott. – Szerintetek mit tesz majd az Erdő Szelleme? – kérdeztem a táborlakókat. – Hát..., nem szép dolog így kihagyni a játékból egy barátot, még akkor sem, ha nem túl ügyes. – mondta egy énekkaros kislány. – Az Erdő Szelleme is így gondolta, ezért...: Ahogyan adta, úgy elvette adományát. A kenuban Hatalmas Szerencse éppen egy kövér halacskát készült kifogni a hálóval, de ekkor hirtelen inogni kezdett lába alatt a hajó és a vízben kötött ki Fürge Menyéttel és Süvítő Széllel együtt. Attól a naptól kezdve elhagyta a szerencséje és sokszor bizony ügyetlen volt, a játékokban is egyre többször veszített. „Senki sem lesz többé a barátom!” – gondolta elkeseredetten és szomorúan elvonult a patak partjára, ahol egyedül lehetett. Nemsokára azonban feltűnt mögötte Kis Medve. „Hatalmas Szerencse, már mindenhol kerestünk, nem jössz játszani?” „Én nem Hatalmas Szerencse vagyok, hanem egy hatalmas szerencsétlenség! Ügyetlen vagyok, ugyan ki akarna játszani velem?” „Ugyan már, a játék nem arról szól, hogy ki a legjobb. Én mindig a barátod leszek, gyere velem és meglátod, nagyon jól fogjuk érezni magunkat!” Valóban így is lett. A szerencséje többé nem tért vissza, és néha bizony ügyetlenkedett, de Hatalmas Szerencse mégis nagyon boldognak érezte magát. Játék közben már nem csak saját magára és a győzelemre, hanem a többiekre is figyelt, és bár nem nyert többé a versenyeken, mégis nagyon szerencsésnek érezte magát, mert rengeteg barátja lett.

A táborozók szerencsére megértették a mese üzenetét, a színházasdi közben olyanok is együtt játszottak közülük, akik korábban elkerülték egymást, és rájöttek, hogy nem csak a győzelem, hanem a közös játék is örömet okoz.

Megoldottuk a feladatot, és ahogy az már ilyenkor lenni szokott, ismét megjelent a Törpe. – Látom, jól mulattok! – dünnyögte. – Ám nem mindenkinek ilyen egyszerű jól éreznie magát! – Akkor vettük észre, hogy új lakó érkezett a táborba. Egy kisfiút toltak közénk kerekesszékben a szülei, és már búcsúzkodtak is tőle. –  Bemutatom Nektek Gábort. – magyarázta a Törpe – Kisfiú volt még, amikor autóbaleset érte, és azóta nem tud járni. Szeretném, ha vigyáznátok rá egy rövid ideig. – Azzal eltűnt, mint a kámfor. Itt maradtunk, a sok gyerekkel és Gáborral, és most gondoskodnunk kell arról is, hogy ő jól érezze magát ebben a táborban. Hirtelen végigszaladt az agyamon egy csomó gondolat, egyik ijesztőbb volt a másiknál… Mi lesz, ha valaki csúfolni fogja? Hogyan fog megmosakodni? Velünk játszani? Miről beszélgessünk vele? Meg merjem tőle kérdezni, hogy milyen érzés kerekesszékben ülni? Bevallom, megszállt a tehetetlenség… De ekkor Gábor rám nézett és azt mondta: – Megmutatnád a tábort? Még sosem voltam táborban! – Én pedig azt gondoltam: valahogy majdcsak megoldjuk! Azért jó lenne, ha írnátok pár dolgot, Ti mit csinálnátok, hogy Gábor is úgy érezze, jó az indián táborban lenni a többi gyerekkel!

Nagyon köszi: B.B.B.

Indián tábor és indián háború

2011.07.28. 15:17 - Fogadjel Barnabás

Sziasztok!

 

Eltelt megint egy kis idő azóta, hogy írtunk Nektek. Köszönjük a remek tábori ötleteket, látszik, hogy Ti már sok jó táborban voltatok, és tudjátok, milyen játékokat érdemes játszani!

Borka, Bence és én úgy gondoltuk, hogy az igazán jó táborokban nem szokott senki egyedül ülni a szobájában és unatkozni. Az sem túl jó, ha valaki csak a számítógéppel játszik, hiszen azt otthon is lehet bármikor, a táborban pont az a lényeg, hogy EGYÜTT csináljunk valami izgalmasat. No, de milyen érdekes feladatokkal csalogassuk ki a gyerekeket a sátrakból?

– Bárcsak ide varázsolhatnánk egy indián tábort! Az mindjárt sokkal izgalmasabb lenne! – sóhajtott Bence. – Hol van ilyenkor a Törpe? Hívjuk ide, hogy segítsen nekünk!

– Jól tudod, hogy a Törpe nem fog segíteni, a feladatokat nélküle kell megoldanunk! – mondta Borka – De várj csak! Ez nem is rossz ötlet! Nincs szükségünk varázslatra, csak egy kis fantázia kell! – Azt találtuk ki, hogy a tábort elnevezzük Indián Tábornak. Színes anyagokkal díszítettük fel a sátrakat, és felállítottunk egy hatalmas rönköt, amit kineveztünk totem oszlopnak. Elhatároztuk, hogy itt fogunk gyülekezni minden este. Csináltunk egy nagy tábortüzet, ami köré minden gyereket leültettünk, hogy átváltoztassuk őket indiánná! Madártollakat találtunk az erdőben, amikből néhány érdekes növény termésével együtt nyakláncokat készítettünk, a ruháik között pedig kerestünk néhány jelmeznek használható darabot. Felvarrtunk ezekre is egy-két színes tollat.

– Várjatok, még nem vagyunk indiánok. Minden indián kap egy saját nevet, csak ezután lesz tagja egy törzsnek! – jelentette ki Bence.

– Látom te igazi szakértő vagy... – cukkolta Borka.

– De ez tényleg így van! Nemrég olvastam egy könyvben, ami Ülő Bikáról szólt. Ő volt az egyik leghíresebb indián. – Bence ötlete mindenkinek tetszett, így fából faragtunk egy békepipát, azt adtuk körbe-körbe. Akinél a békepipa volt, annak mondania kellett egy indián nevet, amiről úgy gondolta, hogy jellemző rá, és azután így kellett őt szólítaniuk a tábor lakóinak. Mindenféle találó és sokszor vicces nevet találtak ki: Széphangú Kakukk, Vágtázó Pillangó, Csendes Fergeteg…  Szóval végül mindenkinek lett valami indián neve, ráadásul közben sokminden érdekeset megtudtunk egymásról.

Másnap csapatokra osztottuk a kis indiánokat, vagyis törzsekre, és a törzsek között versenyt hirdettünk. Először minden törzsnek meg kellett festenie a zászlaját, azután jöttek a vetélkedők: volt zsákban futás, célbadobás és furfangos találós kérdések is.

Ezt például meg tudjátok oldani?

 

Három indián ül a tűz körül: Fehér Tigris, Szürke Egér, Sárga Irigység. Egyszercsak megszólal Fehér Tigris:- Mindhárman fehér, szürke vagy sárga ruhát viselünk, de egyikünk sem olyan színűt, mint a neve.- Valóban! - mondta a sárga ruhás. Milyen színű ruhát viselt Szürke Egér?

 

Az az igazság, hogy remekül mulattunk. És senkinek nem jutott eszébe többé a sátorban kuksolni. Hogy miért? Hát, mert együtt tényleg sokkal sokkal jobb játszani! A nap végén, amikor a tábortűznél ültünk és indián nótákat dúdoltunk, ott termett mellettünk a Törpe. – Jól van, elég a játékból! – dünnyögte. – Gondoltam, hogy ez nem lesz olyan nehéz feladat… – Köszi szépen! – vágott vissza Bence. – Mintha olyan egyszerű lenne egy csapat gyerekkel jót játszani! Akkor miért nem ment már korábban is??

– Jó, jó, semmi duzzogás – csitította a Törpe békítőleg. – Lehet, hogy tényleg nem olyan egyszerű… úgyhogy várjuk is meg a holnapi napot…

Azzal eltűnt, mint a kámfor.

– Vajon mit jelent ez?    kérdezte Borka. – Talán mégsem oldottuk meg a feladatot?

Bosszantó, de Borkának többnyire igaza van… Ezúttal sem tévedett. Reggel hatalmas ricsajra ébredtünk. Kikukkantottam a sátrunkból, hogy megnézzem, mi az ábra. Úgy tűnt, kitört az indián háború…

– Te kétballábas! – kiabálta az egyik srác a másiknak. – Ne merészelj többé a focilabda közelébe jönni! – Szegény fiú behúzta a nyakát, látszott, hogy majd’ elsírja magát szégyenében.

– Pszt, gyere csak ide! – intettem neki. – Mi történt?

– Hát, csak fociztunk kicsit… és nekem sehogyse ment… hiába, kétballábas vagyok… – azzal nagy bánatosan odébb állt. Hát ez szomorú, de ez még csak a kezdet volt! Hamarosan felbukkant egy sírdogáló kislány, akit azért csúfoltak ki a barátnői, mert csúnyán rajzol, és közölték vele, hogy ő inkább ne rajzoljon velük… Aztán jött egy másik fiú, akit azért „száműztek”, mert szemüveges, és ezért nem lát olyan jól állítólag, és nem tud jól célba dobni. Aztán egy másik kislány jött, akinek nem volt szép hangja, ezért azt mondták neki a többiek, hogy inkább ne énekeljen velük. Mintha valami rontás hatására a gyerekek szánt szándékkal hibát kerestek volna egymásban. Most mi legyen? Mondanom se kell, rögtön Sziszi jutott az eszembe. Ti még emlékeztek rá, hogyan tanítottuk meg szépen beszélni? Mondtam is Bencének és Borkának… De Borka leintett:

– Azért ez nem ilyen egyszerű, Barnabás… És egyáltalán nem gondolom, hogy mindenkinek mindenben jónak kellene lennie… Valami más megoldás kell ide!

És mivel Borkának ebben az esetben is igaza volt, ezért ismét a segítségeteket szeretnénk kérni! Mit tegyünk, hogy véget érjen az „indián háború”? Mit csináljunk, hogy a gyerekek újra békésen játsszanak egymással a táborban?

Köszi és ufff:

Kódorgó Bölény, vagyis Barnabás és persze Illatos Rózsaszál (Borka) és Vinnyogó Farkas (Bence)

 

A varázs-tölcsér és egy furcsa tábor

2011.07.14. 15:30 - Fogadjel Barnabás

 

Hello Emberek!
Újra Barnabás barátotok jelentkezik. Borka azt mondta, hogy már nem bírja bepötyögni ezt a sok üzenetet az okostelefonba, úgyhogy átvettem tőle kicsit az írást.
Amúgy mi újság? Hogy telik a nyár nálatok? Gyakran eszembe jut mostanában, milyen jó lenne nagymama kertjében süttetni a hasunkat, focizni, vagy a Balcsiban fürdeni. Meg fagyizni! De errefelé nem nagyon van fagyi. Küldhetnétek egyet mms-ben 
Köszi, hogy még mindig lelkesen írtok nekünk, nagyon jó fejek vagytok! Csudajó ötleteket kapunk tőletek. Ezért cserébe elmesélem, mi történt abban a furcsa faluban, ahová legutóbb csöppentünk.
Biztos emlékeztek (de ha nem, olvassátok el a 10. bejegyzést), hogy a faluban egy utca volt, amelynek két oldalán nagyon különös emberek laktak. A jobboldali, fehér házakban fehér ruhás emberek, akik nem hallottak, de tudtak beszélni. A baloldali, zöld házakban zöld ruhás emberek, akik hallottak ugyan, de beszélni nem tudtak… Először nem értettük, hogy mi a feladatunk ezen a furcsa helyen, de végül megakadt a szemem egy zöld és egy fehér ruhás alakon, akik az utca közepén álltak. A fehér ruhás szinte már kiabált és igyekezett minél pontosabban kiejteni a szavakat:
– Hát nem érti??? A kecs-ké-je! Az az állat folyton a kertemben bóklászik és mindent lelegel! Ki kellene köt-ni! – De hiába beszélt hangosan és hiába mondta ki lassan és jól érthetően a legfontosabb szavakat, a zöld ruhás ebből semmit sem értett. Válasz helyett csak különböző ritmusban tapsolt és néha csettintett egyet az ujjaival. A fehér ruhás ebből semmit sem hallott, csak a furcsa mozdulatokat látta és kezdte elveszíteni a türelmét.
– Maga szerint ez vicces, ugye? Hiába táncol itt nekem! Ha az a kecske még egyszer nálam köt ki, megnézheti magát! –Végül a fehér és a zöld ruhás ember mérgesen és csalódottan kullogott vissza a házikójába, az utca bal és jobb oldalára. 
Felkiáltottam:
– Gyerekek! Tudom, mi a baj! Ezek az emberek egymást sem értik… Hiszen a jobb oldalon élők nem hallanak, a bal oldalon élők meg nem tudnak beszélni. Így nem lehet beszélgetni…
– Tényleg, igazad van! – helyeselt Borka. – És a mi feladatunk nyilván az lenne, hogy segítsünk nekik ebben valahogy.
– Az ám! De hogy? – töprengett Bence.- A zöld ruhásokat mi magunk sem értjük, hiszen ők tapsolva és csettintve beszélnek egymással. – Aztán töprengtünk mindannyian egy darabig.
– Nekem van egy ötletem! – mondta Borka. – Használjuk a varázstölcsért, amit Gusztávtól kaptunk ajándékba. Emlékeztek: a tölcsér segítségével olyasmit is meghallhatunk, ami egyébként nem hallható. – És ha meghallgatjuk a falubeliek gondolkodását, akkor talán közelebb jutunk a megoldáshoz – bólogatott egyetértően Bence. Nekem is tetszett az ötlet. Így hát elővettük a varázstölcsért és megszavaztuk, hogy Borka tegye a fülébe, hiszen mégiscsak az ő ötlete volt! Elindultunk a bal oldali házak felé, a zöld ruhás emberkéhez, aki szomorúan simogatta kis kecskéje fejét. Amikor meglátott minket barátságosan felénk csettintett, Borka pedig kihasználta az alkalmat arra, hogy kihallgassa a gondolatait.
„Milyen kár, hogy nem lehet értelmesen beszélni a fehér ruhásokkal! Pedig olyan szép zöldek a kertjeik az utca túloldalán. Nálunk semmi sem terem meg, csak ez a kis kecském van. Persze hiába ajánlom fel, hogy adnék a zöldségért cserébe egy kis tejet és sajtot, úgysem értik!”
 
Ezután ismét bekopogtunk abba a házba, ahol legutóbb már jártunk. A fehér ruhás lány megint ajtót nyitott és eléggé dühös arcot vágott, amikor meglátta, hogy ismét mi állunk előtte.
– Mit akartok? –kérdezte. – Azt szeretnénk megtudni, hogy miért haragusztok egymásra a bal oldali lakókkal? – kérdezte Borka, bár előre tudtuk, hogy a lány nem fogja hallani, amit mond. Borka viszont ezúttal, a varázstölcsérnek hála hallotta, hogy a lány ezt gondolja:
„Mit akarnak ezek tőlem? Nem értem, amit mondanak. Hogy várják el, hogy válaszoljak? Ez a baj a túloldali lakókkal is… sehogy sem képesek elmondani, amit akarnak! Csak folyton táncolnak, nem lehet velük semmit sem kezdeni. Micsoda ügyefogyott népség!”
Borka egy papírt vett elő és ráírta: „Tudsz olvasni?”
A lány erre azt mondta:
– Még szép, hogy tudok olvasni! Minek nézel engem? – „De nem hallod, amit mondunk, ugye?” – írta Borka. –  Mi az, hogy nem hallani? – kérdezte meglepetten a lány.Erre egymásra néztünk. Ez a lány nem is tudja magáról, hogy nem hall! No de mit lehet tenni? Ez továbbra is kérdéses volt…
– Hallottam valamit a jelnyelvekről… –  töprengett Bence. – Sőt, már szerintem láttam is embereket otthon, egyszer a buszon, ahogy jelnyelvvel beszélgettek egymással.
– Meg kéne tanítani nekik a jelnyelvet? – kérdezte Borka. – De hát azt mi sem tudjuk… Hogyan tanítsuk meg? – Az egyik barátomnak szerintem megvan egy ilyen jelbeszéd-kézikönyv – vágtam közbe. – Az apukája siketnéma, és ő tanulta ezt a nyelvet. Dobok neki gyorsan egy e-mailt, hogy küldje át. Utána meglátjuk, mi legyen. – Írtam a barátomnak, Krisztiánnak, aki hamarosan válaszolt is, és átküldte a jelnyelvet tartalmazó fájlt. Jó hosszú olvasmány volt! Időközben rájöttünk, hogy a zöldek és a fehérek is tudnak olvasni, így már nem volt nehéz összehívni egy kisebb gyűlést a falu közepén.
Elmagyaráztuk nekik írásban, hogy miről van szó.
– Ha megtanuljátok a jelbeszédet beszélhettek egymással, vagy bárkivel, aki érti a jeleket. Így nem lesz többé szükség papírra és tollra sem! – Először nem nagyon hittek nekünk. De aztán belefogtak pár kézjel megtanulásába és másnap már azt láttuk, hogy a kecskés zöld ruhás emberke és fehér ruhás ismerőse boldogan „jeleltek” – jelnyelven beszélgettek egymással- amíg végül a boldog kis kecske káposztát, a fehér ruhás szomszéd pedig finom sajtot és tejet kapott. Mint bölcs nagyapáinktól tudjuk, a jó példa ragadós: kezdett egyre több ember köréjük gyűlni, a jelekkel ismerkedni, egymásnak mutogatni. Ezt már csak a szemünk sarkából láthattuk,mert ekkor a Törpe ismét megjelent és azt mondta:
– Jól van, nem hoztatok szégyent rám! Ügyesen használtátok a rátok bízott varázs-tölcsért. Ezzel bebizonyosodott, hogy valóban érdemesek vagytok rá! Jöhet az újabb feladat!
 
És hipp-hopp, máris új helyen találtuk magunkat. Egy kapu előtt álltunk, amire ez volt kiírva: „NYÁRI TÁBOR”
Megörültem, mert azt hittem, valóra vált az álmom, hogy nyaraljunk kicsit… Beléptünk a kapun. A kapun túl sok-sok sátor állt, de sehol nem láttunk senkit. Úgy döntöttünk, hogy bekukkantunk egy-két sátorba, hátha találunk ott valakit…Érdekes volt…
Az első sátorban ült egy srác rövidgatyóban és egy számítógépes játékot nyomkodott. Megszólítottam:
– Hello, ez milyen tábor?
– Nemtom – mondta a srác – valami iskolai, asszem. A szüleim küldtek, de engem nem érdekel. Nem történik itt semmi érdekes. A második sátorban egy lány feküdt az ágyon és a tetőt bámulta.
– Te mit csinálsz? – kérdezte Borka.
– Bambulok és unatkozom – ásította a lány. A harmadik sátorban egy csomó össze-vissza hajigált játékot találtunk. Úgy tűnt, a gazdájuk már megunta mindet…
– Azt hiszem, adott a feladat! – sóhajtott fel Borka. – Meg kell mutatnunk ennek a lusta bandának, milyen egy jó nyári tábor.
– De ehhez aztán tényleg kérünk ötleteket! – kiáltotta Bence.
Hallottátok, skacok? Írjatok, szerintetek mi kell egy jó nyaraláshoz? Mi a legfontosabb? Hogyan lehet jól tölteni az időt?
Legközelebb levelünkig üdv,
Barnabás + B + B
 
 
 
 

Sziromeső és újabb rejtélyes feladat...

2011.06.30. 08:00 - Fogadjel Borka

Hello Cimborák!

 

Itt ismét Borka.

 

Ígértem, hogy elmesélem, mi történt, ha megfejtitek a találós kérdést, amit a láda szelleme olvasott fel nekünk. Emlékeztetőül, így hangzott:

 

„Minél többet odaadsz belőle, annál több lesz neked. Többet ér aranynál, ezüstnél, bármely drága kincsnél, de ára nincsen, megvenni nem lehet. Olyan az embernek, mint a levegő.    Mi az?”

 

Nos, szerencsére Nektek is eszetekbe jutott! A SZERETET. Hát persze! Az is szerencse, hogy nekem sokkal hamarabb eszembe jutott, mint annak a faragatlan tuskó Rudolfnak, úgyhogy a szellem végül nekünk adta a kincset! Mi volt a kincs? Három dolog. (Még szép, hogy három, egy tisztességes mesében pont ennyinek kell lennie!) Egy korona. Ezt kapta Gusztáv és ezzel hivatalosan is ő lett a kastély uralkodója. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jóságos uralkodó lesz belőle. Egy csodálatos könyv, amit csak ki kell nyitni és mindig tud valami jó tanácsot adni. Ezt kapta Gergő, hogy segíteni tudjon a bátyjának az uralkodásban. Bölcs tanácsadó válik majd belőle. És egy aprócska tölcsér. Amit ha a füledbe teszel, meghallasz olyan dolgokat is, amit egyébként nem. Hát ez egy nagyon izgalmas tárgy…

Gusztáv király azt mondta:

– Hálám jeléül, amiért segítettetek legyőzni Rudolfot, nektek ajándékozom ezt az aprócska tölcsért. Azért adom nektek, mert tudom, hogy ennek segítségével még sokaknak fogtok majd segíteni!

Ez igazán kedve volt tőle. De nem?? Jaj, azt el is felejtettem írni, hogy mi lett Rudolfkával… Miután a kincsek előkerültek a láda mélyéről, a szellem, mint egy nagy örvény, magába szippantotta és Rudolffal együtt bebújt a ládába. A láda teteje rájuk zárult és soha többé nem nyílt ki… Reméljük nem is fog, és a gonosz Rudolf a láda foglya lesz az idők végezetéig… Ezt érdemli! És még egy fontos esemény: abban a pillanatban, amikor Rudolf eltűnt, Gusztávról is elszállt az átok és újra olyan jóképű lett, mint amilyen azelőtt lehetett, hogy Rudolf csúffá varázsolta. Nagyon nagyon csinos lett! (Nem estem bele, nyugi!) Mi pedig nagyon boldogok voltunk, hogy minden ilyen jól alakult, hogy a jók nyertek és a gonosz megbűnhődött és még egy szuper tölcsérünk is lett, amivel biztos sok érdekes dolgot fogunk még csinálni…

Aztán eszünkbe jutott az is, hogy a labirintuson még mindig nem vágtuk át magunkat, akármilyen hősök vagyunk, hiszen visszakerültünk a kastélyba, ahonnan elindultunk… Tehát a szirmokat még mindig nem szereztük meg!

– Adok én Nektek szirmokat, amennyi kell – ajánlotta nagylelkűen Gusztáv király. – Hiszen láttad, Borka, tele van Fogadjel Virágokkal a kertem!

– Az lehet, de ezek speciális szirmok, betűkkel… – sóhajtottam. – A Törpe tudja csak odaadni. Nincs más, vissza kell mennünk a labirintusba. Így hát Gusztáv és Gergő kikísértek bennünket a kastély elé. Nagy meglepetésünkre a labirintus eltűnt… Helyette a Törpe ült ott egy nyugágyban és elégedetten simogatta a szakállát.

– Nagyon jó – dünnyögte, amikor meglátott miket. – Ügyesek vagytok! Egyszerre ennyi feladatot megoldani… Hány szirom is jár érte?

– Négy! – kiáltott Bence, az igazság bajnoka.

– Négy? Számoljunk csak… – gondolkozott a Törpe. – Barnabás komoly kísértésbe esett, hogy füllentsen az anyukájának, ez nem volt szép tőle… Borka bedőlt Rudolfnak, szintén nem dicséretes… Még szerencse, hogy Bence közbelépett… és végül mindenki észhez tért. Ez 2 szirom. Rudolfot kivontátok a forgalomból, ez 1 szirom, a kincset megszereztétek, az 1 szirom. Na jó, legyen, négy!

– Éljen! – kiáltottuk.

– Oké, de azért annyira ne örüljetek… Még jópár szirom hátra van. Felkészültetek? Vigyázz, kész…

– Jaj, ne, máris? Legalább egy szusszanásnyi időt hagyhatnál…– nyöszörgött Bence, aki már tisztára lefáradt a labirintusos kalandoktól.

– És szegény virág meg hervadjon el, mi?! – botránkozott meg a Törpe. – Neeem, fiam, szó sem lehet róla. Gyerünk! Jobbra, balra, fel, le… és hopp!!!

Arra se volt időnk, hogy búcsút intsünk Gusztávnak és Gergőnek. Máris repültünk egy újabb kaland felé. Mondanom se kell, megint különös helyre kerültünk. Nehéz leírni, amit láttunk, de megpróbálom…

Egy furcsa kis falu-szerűségbe kerültünk. Az egész egy utca volt és az utcának a két oldalán feltűnően különböző házak álltak. Az utca jobb oldalán a házaknak fehér volt a fala és zöld az ablaka-ajtaja. Az utca bal oldalán épp fordítva: a falak voltak zöldek és az ajtók–ablakok fehérek. Ez már eleve furcsa volt. Mivel az utca jobb oldalán voltunk, úgy döntöttünk, hogy bekopogunk az egyik jobb oldali házba. Egy fehér ruhás lány nyitott ajtót.

– Szia! – köszöntünk neki. – Meg tudnád mondani, hogy miféle helyen vagyunk? – A lány értetlenül bámult ránk. Elismételtük a kérdést, de csak a fejét rázta, aztán megunta, hogy nem érti, amit mondunk és becsapta az orrunk előtt az ajtót.

– Bang! Ez aztán a kedves fogadtatás! – mérgelődött Barnabás.

– Lehet, hogy nem tud magyarul… – tűnődött Bence.

– Butaság, ez a mi mesénk, ebben eddig is mindenki tudott magyarul… – intette le Barnabás.

– Mi lenne, tesók, ha átmennénk a bal oldalra és ott is próbát tennénk? – javasoltam. Átmentünk az utca túloldalára, ott is bekopogtunk egy házba. Ott egy zöld ruhás lány nyitott ajtót.

– Szia! – köszöntük neki. –Meg tudnád mondani, hogy miféle helyen vagyunk? – Ez a lány láthatóan megértette, amit kérdeztünk tőle, mert lelkesen elkezdett magyarázni. Sajnos, azt már nem értettük, hogy mit mond, mert semmi értelme nem volt…legalább is a számunkra. Sajnos ő is hamar megunta, hogy nem értjük és ő is ránk csapta az ajtót.

– Micsoda faragatlan társaság! – morgott Barnabás (mintha ő amúgy mindig olyan illedelmes lenne)

– Szerintem menjünk innen a csudába! – csattant fel Bence is.

– Nagyon okos döntés, tesók… – gúnyolódtam. – És mi lesz a következő szirommal? Merthogy a Törpe biztos nem véletlenül repített éppen ide bennünket. Itt a következő feladat, úgy bizony!

– Feladat??? – bosszankodott Barnabás. – Egy rakás siket ember, meg egy másik rakás beszédképtelen ember, akik ráadásul nyilvánvalóan nem is tudják, hogyan érthetnék meg egymást… Mi lehet itt a mi feladatunk ??

– Jó kérdés… mi lenne, ha megkérdeznénk a kis barátainkat is, hátha van egy-két jó ötletük, mint mindig… – vettem fel.

 

Szóval, tessék, itt az újabb feladat. Segítsetek kitalálni, mi a feladat, és hogy hogyan lássunk neki a megoldásának!

 

Tudom, hogy Nektek már szünet van a suliban! De azért a nyaralás közben se felejtkezzetek meg rólunk, kérlek. Hiszen meg kell menteni a Fogadjel Virágot!!! Úgyhogy legyetek jófejek és írjatok!

Puszi, köszi,

Borka

A Ládaszellem

2011.06.16. 07:00 - Fogadjel Borka

Sziasztok!

 

Itt Borka. A két bátyám azt mondta, hogy nekem „köszönhető” a sok galiba, ami történt a labirintusban, úgyhogy írjam le én, hogy mi lett azután... Belátom, tényleg én voltam béna, mert a külső alapján ítéltem meg Rudolfot és Gusztávot, és nem hallgattam a megérzéseimre…

No, de kár már ezen keseregni, lássuk, mi történt azután, hogy Bence azt mondta, vissza kéne szerezni a kulcsot!

– Van egy ötletem! – mondtam neki a telefonba. – Nem mennél vissza megnézni, hogy játszik-e még valamilyen filmet a mozid? Hátha…

– Mire gondolsz? – kérdezte Bence gyanakodva.

– Menj csak be és mondd el, mit látsz! – bíztattam, mert nagyon reménykedtem valamiben.

Bence visszament a vetítő terembe, aztán pár pillanatnyi csend után meglepetten beleszólt a készülékbe:

– Boszorkány vagy! Tényleg megy itt egy film. Méghozzá Rudolfról!

– Szuper! Éppen ebben bíztam! Hogy látni fogod, mit csinál és így tudunk majd valamit tenni. Szóval, mit csinál?

– Megy valahová. Elégedetten forgatja a kezében a kulcsot. Látom már, a kastély felé tart, ahol Ödön bácsit hagytuk... De vajon minek a kulcsa lehet ez?

– Alighanem mindjárt kiderül… De addig is, cselekednünk kell! Én visszamegyek Gusztávhoz és elmondom neki, mi történt, és elhozom magammal. Te mondd meg Barnabásnak, hogy induljon el Gergőkével a kastély felé. Te pedig maradj, ahol vagy, addig, amíg látsz valami hasznosat – hadartam.

– Rendben, főnök – válaszolta Bence, némi éllel. – Most leraklak. Pá.

Elindultam Gusztávért. Görcsben állt a gyomrom, annyira rosszul éreztem magam amiatt, amit tettem… Elértem a kis házat és bekopogtam. Gusztáv azonnal ajtót nyitott.

– Jaj, hát te vagy az? –kérdezte. – Nem értettem, hová tűntél… kerestelek mindenfelé…

– Szegény Gusztáv, borzasztó nagy hülyeséget csináltam és most azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled.. – mondtam neki.

– De hát mi történt? – kérdezte kedvesen. Még mindig nem értette, mi történt.

Elmeséltem neki, hogyan loptam el a kulcsot. Gusztáv, a legjobblelkű ember, akit valaha is láttam, csak állt és nézett nagy csodálkozva rám, aztán azt mondta:

– Szegény kislány… jól becsapott téged az én gonoszlelkű bátyám! A leckét megtanultad, megbántad, amit tettél, én pedig neked tiszta szívből megbocsájtok!

– Annyira, annyira jófej vagy, Gusztáv! – kiáltottam és átöleltem. – Most pedig gyere velem, kérlek, akadályozzuk meg, bármiben is mesterkedik Rudolf!

– Azt én pontosan tudom, miben mesterkedik – mondta Gusztáv. – A kulcs egy ládát nyit, amit Apánk, a megboldogult III. Csókfalvy Csókos Tihamér hagyományozott ránk, vagyis Gergőre, Rudolfra és rám. De mivel tudta, hogy Rudolf milyen sötétlelkű, Gergő pedig még kisfiú volt, a kulcsot rám bízta és elvarázsolta, hogy Rudolf ne tudja tőlem ellopni. Ezért kellett, hogy te ellopd neki…

– Jaj. És mi van a ládában?

– Fogalmam sincs. Ugyanis Rudolf elüldözött a kastélyból apánk halála után és mint látod, csúffá tett. Azóta be sem tettem a lábam a kastélyba…

– Nincs vesztegetni való időnk! – kiáltottam. – Gyerünk! Ha minden igaz, akkor Barnabás testvérem már úton van a kastély felé Gergővel.

Szedtük a lábunkat, ahogy csak tudtuk. Aztán egyszerre újra ott volt előttünk a kastély. Épp akkor futott be Barnabás is, Gergővel. Felhívtuk Bencét.

– Hello, itt vagyunk a kastélynál. Látod, hogy merre jár Rudolf? – kérdeztem.

– Igen, menjetek be a kastélyba, aztán le a pincébe, ott van éppen és a láda zárját babrálja… Siessetek!

Naná, hogy siettünk! Gusztáv és Gergő loholtak legelöl, mutatták az utat. Berontottunk a pincébe.

– Rudolf, te gonosz, sötétlelkű, anyaszomorító! – kiáltott Barnabás – Azonnal add ide a kulcsot!

Rudolf gúnyosan vigyorgott ránk.

– Na nézd csak, itt az egész díszes társaság, akiket csak így becézek magamban: lúzerek klubja… Nem akadályozhattok meg benne, hogy enyém legyen apánk kincse!

Elfordította a kulcsot a zárban, mielőtt még bármit tehettünk volna. A zár nagyot kattant és a láda fedele hátra csapódott. A ládából óriási fényesség tört elő, aztán füst szállt fel. Rudof hátrahőkölt rémületében, de bevallom, mi is megijedtünk. Most mi lesz?

A felszálló füst hamarosan alakot öltött és egy szellem lebegett előttünk. Tudjátok, pont olyan, mint az Aladdinban a csodalámpa szelleme, csak ez egy láda– szellem volt…

– Na, végre, hogy kijöhettem már! – dohogta. – Itt ülök bezárva már mióta… Mit kívántok?

–Szervusz, kedves láda szelleme, – mézesmázoskodott Rudolf – szeretném megnézni, milyen kincs van a ládában!

A szellem erre hahotázni kezdett.

– Nem úgy van ám az, te kis kótyomfitty királyfi! Azt ki kell érdemelni!

– Igen? És hogyan?

– Apátok megmondta, amikor rám bízta a kincs őrzését: itt van ez a találós kérdés, erre a papírra felírva. Csak annak a fiamnak add oda a kincset, amelyik a találós kérdést megoldja!

– Nagyszerű – lelkendezett Rudolf, mert rettentő magabiztos volt a tudását illetően. – Halljuk a kérdést.

 

A szellem kicsit kotorászott a zsebében, aztán egy fecnit halászott elő. Hangosan felolvasta, ami rajta állt:

„Minél többet odaadsz belőle, annál több lesz neked. Többet ér aranynál, ezüstnél, bármely drága kincsnél, de ára nincsen, megvenni nem lehet. Olyan az embernek, mint a levegő. Mi az?”

 

Rudolf törte a fejét. Mi is… Aztán kipattant a fejemből egy megoldás. Kíváncsi vagyok, ti is kitaláljátok– e? Ha igen, utána elmesélem, hogy mi történt még…

 

Legközelebb június 30.-án jelentkezünk. 

 

Sok puszi: Borka

Döntések Labirintusa 3.

2011.06.09. 07:00 - Fogadjel Bence

Hello Skacok!
Itt Bence. A tesók már leírták, milyen feladatot kellett megoldaniuk. Most rajtam a sor, hogy leírjam, én eddig mit csináltam, és hogyan sikerült még jobban összekuszálni a szálakat…
Nos, én ugye balra indultam az útelágazásnál, és egy kis séta után egy épülethez értem, amire ki volt írva: MOZI. Az ajtaja tárva-nyitva, sehol egy lélek. Elég ijesztő volt, egy üres mozi a labirintus közepén, de már semmin se lepődök meg újabban… Beléptem. A vetítő teremben egy nagy vászon volt szemben a falon. Lehuppantam az egyik kényelmes székbe és vártam, hogy mi történik. Pár percig csönd volt és semmi nem történt, úgyhogy egy picit el is bóbiskoltam a székben. Akkor egyszer csak arra ébredtem, hogy valami film megy a vásznon. Két srác ült egy számítógépnél és nagyban játszottak. Nicsak, de hiszen az egyik Barnabás! Hogy került a filmbe?? Barnabásnak a filmben ekkor megszólalt a telefonja. Bosszúsan megszakította a játékot és felkapta, aztán ez a párbeszéd zajlott le köztük:
– Barnabás! Kisfiam, mit csinálsz? – kérdezte egy női hang a telefon túlsó végén.
– Sziaaa, mama – nyögte Barnabás – tudod, én most egy nehéz feladatot próbálok megoldani éppen…
– Ahha – jött a hang – és szabad kérdeznem mi az, édes fiam?
– Őöööö… hát izé, el kell küldenem egy irtó fontos levelet… ööö, titkosat…
– Nem inkább valami szupertitkos számítógépes játékot játszol, gyermekem?
Barnabás sóhajtott és a másik fiúra sandított, aki közben kézzel-lábbal hadonászott: elnemondd, elnemondd!!!
– Bocs, mama, elment a térerő – mondta és letette a telefont.
Rögtön levettem, mi a szitu. De ekkor megszakadt a film, és egy másik kezdett pörögni előttem.
Ebben Borkát láttam, amint egy szuperhelyes de irtó nagyképű sráccal flörtöl, aki megbízza, hogy lopjon el egy kulcsot egy ronda fazontól. Szegény húgom el is megy a fazon házához, ahol érdekes dolgokat lát és hall, és azon hezitál, ellopja-e a kulcsot vagy sem? Tehát azt látom a képernyőn, hogy a tesóimnak milyen feladatot kell megoldania éppen! És vajon mi az én feladatom? Biztos nem véletlenül került ide ez a mozi… biztos nem véletlenül láttam mi történik… valahogy segítenem kellene rajtuk, hogy kijussunk! De hogyan? Odamenni nem tudok, eleve túl sok idő menne el vele, gyorsabban kell segítenem… Az okostelefon lesz a megoldás! Gyorsan előkaptam a zsebemből és lecsekkoltam, hogy milyen telefonszámok vannak benne elmentve. Bingó! 2 telefonszám volt benne. Azonnal rákattintottam az egyikre, találomra. Kicsöngött, aztán Barnabás szólt bele a vonal másik végén:
– Halló!
– Helló tesó! – lelkendeztem. – Én vagyok az, Bence! Láttam egy nagy kivetítőn, mi történt veled…
– Komolyan?? Én meg azt hittem, már megint a mama hív…
– Ezek szerint még nem beszéltél vele…
– Nem! Help! Mit mondjak neki?
– Te, megkérdezted a kis játszótársadat, hogy miért lenne neki olyan roppant kellemetlen, ha elmondanád, hogy játszotok?
– Őőőő…még nem… Megkérdezzem?
– Naná, te dinnye! – dohogtam. Hogy ez eddig nem jutott az eszébe…
A vonal másik végén csend volt, csak valami sutyorgás szűrődött át. Aztán Barnabás hangja, újra:
– Oké, megkérdeztem. Valóban eléggé gáz a dolog. Azt mondja Gergő, hogy elszökött otthonról, ahol a bátyja, valami Rudolf, halálra terrorizálta, soha nem engedte semmilyen játékkal játszani, mert mindent magának akart megkaparintani, és elátkozta Gergőt, hogyha játékon kapják, akkor váljon felismerhetetlenül csúnyává… Állítólag már a másik testvérükkel, Gusztávval is így bánt el…
– Mit mondasz? – hüledeztem. – Gusztáv? Meg Rudolf?? Te, most már mindent értek!
– Jó neked… – bosszankodott Barnabás.
– Nyugi, majd elmagyarázom. De most gyorsan kell cselekedni! Te most mondd el Gergőnek, hogy nyugodjon meg szépen, biztonságban van a titka, majd hívd fel a mamát és mondd el neki az igazat, de ne említsd Gergőkét, inkább mesélj neki egy kicsit arról, hogy vagyunk… Én most felhívom Borkát, mert azt hiszem, ő is gondban van… Alighogy letettük, már tárcsáztam is a másik számot. De Borka nem vette fel... Újra hívtam. Aztán megint újra, megint újra. Semmi. Kezdtem kétségbe esni. Mi van, ha túl késő?? Aztán egyszer csak megszólalt a telefonom. Borka hívott.
– Helló, volt egy pár nem fogadott hívásom erről a számról, és…
– Én vagyok, húgocskám, Bence. Azért hívlak, hogy… a francba a részletekkel! El ne lopd a kulcsot!
Csend.
– Mi van? – kérdeztem. – Csak nem elloptad??
– De… Épp most adtam oda Rudinak…
– Rudinak?? Na szép… – pöfögtem felháborodva.
– Miért? Valami baj van? – kérdezte ártatlan hangon a kicsi húgom.
– Baj?! No, idehallgass…. – és elmeséltem neki, amit megtudtam Barnabástól.
Mire a végére értem, Borka már pityergett a vonal másik végén.
– Pedig olyan csodás kék szeme volt… és megígérte, hogy elvisz a kastélyába, és megtanít lovagolni is…
– Látod, kicsikém, nem kéne minden szép kék szempárról elhinni, hogy jóság lakik mögötte… – dünnyögtem. Pedig még Fruzsi is megírta nekünk, hogy nem a külső számít, nem annak kell hinni. Fruzsi meg mindig szokott írni, hallgatni kellett volna rá!
– És akkor most? Most mit tegyek? A kulcsot már odaadtam…
– Semmi kétség, vissza kéne szerezni! – mondtam.
De hogyan? Egy biztos, hármunknak együtt kell dolgoznunk ahhoz, hogy végül kijussunk a labirintusból. Egységben az erő, ugyebár!
Szerintetek mit tegyünk?
Már nagyon szeretnénk megkapni az új szirmokat!!!
Írjatok mielőbb!
Csók, Bence

Döntések Labirintusa 2.

2011.06.02. 07:00 - Fogadjel Borka

Hello Srácok!

Én vagyok az, Borka. Barnabás már biztosan leírta, hogy elindultunk a labirintusban külön-külön, hogy megoldjunk egy-két érdekes feladatot, amiben remélem, most is segíteni fogtok! Én a középső úton mentem, amíg a következő dolog nem történt velem.

Az úton szembejött egy nagyon jóképű, délceg fiatalember. Naná, hogy megörültem neki! :-) (Arra a nagyon helyes srácra hasonlít a suliból!) Hát még, amikor kedvesen rám is köszönt…

– Szia! Hát Te ki vagy és mi járatban errefelé?

– Szia! – mondanom sem kell, még a fülcimpám is elpirult… – Az én nevem Borka. Azért járom ezt a labirintust, mert valamilyen feladatot kell megoldanom, hogy megtaláljam a kijáratot. És Te?

– Feladatot? Nagyszerű! – lelkendezett a fiú. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Első Csókfalvy Csókos Rudolf herceg vagyok, ennek a kastélynak az ura. – Nem hittem el, hogy ekkora szerencsém legyen. Jóképű és még kastélya is van… Mint a mesében… A herceg folytatta:

– És történetesen lenne a számodra egy feladatom, kicsi lány!

– Mondd csak, kedves herceg, hallgatlak! – mondtam neki. Éreztem, hogy a csillagot is lehoznám a két szép szeméért az égből.

– El kéne lopnod valamit! – mondta rejtelmes hangon Rudolf herceg.

– És mégis mit? – kérdeztem.

– Menj tovább a labirintusban és egy kis házhoz fogsz érni. A házban egy rút, gonosz ember lakik, aki a párnája alatt egy kulcsot rejteget. Azt kellene ellopnod nekem. Ne félj, nem leszek hálátlan! Tudom, hogy a Fogadjel Virágot szeretnéd megmenteni… ha ellopod a kulcsot, annyi szirmot kapsz, amennyit akarsz! – mondta magabiztosan és rám villantotta ragyogó fehér fogsorát. Tisztára, mint egy fogkrém reklám…

– És miért kell neked az a kulcs? – kérdeztem tovább.

– Azt neked nem kell tudni, te kis fruska – mondta a herceg. – A lényeg, hogy akarsz–e nekem segíteni, hogy kijuss a labirintusból vagy sem? Hát, persze, akartam. De azért az nem annyira tetszett, hogy a herceg ilyen lekezelően beszél velem, akármilyen szép is a mosolya… Azért jól esett volna, ha elmagyarázza, miről van szó, ha már egyszer lopni küld… na mindegy. Mondtam neki, hogy oké, benne vagyok, elhozom a kulcsot, és elköszöntem tőle.
Nemsokára valóban megpillantottam a kis házat. Nagyon csinos volt, nehéz volt elképzelni, hogy valaki gonosz lakik benne. Azért féltem eléggé, hogy kivel fogok itt találkozni. Bekopogtam az ajtón. Egy nagyon csúnya ember nyitott ajtót. A foga összevissza állt ki a szájából, a kezét furcsán tartotta, félig béna volt. Megdermedtem, annyira megrémültem tőle. Ekkor megszólalt:
– Ne félj tőlem! Lehet, hogy most csúnyának látsz, de nem mindig voltam ilyen. Elvarázsoltak… Jó duma, gondoltam magamban. De meg kell, hogy mondjam, volt valami nagyon kedves mégis a hangjában, a mosolyában. Annak ellenére, hogy valóban csúnya volt, már teljesen elmúlt a félelem, amit először éreztem. Beszéltünk pár szót az ajtóban, bemutatkoztam neki, és azt is megtudtam, hogy őt Gusztávnak hívják.
– Kerülj beljebb! És meséld el, mi járatban vagy errefelé? – kérlelt Gusztáv. Beléptem. A házikó belül is nagyon csinos volt. Egy csokor friss rózsa állt az asztalon.
– A kertemből van! – magyarázta Gusztáv. – Tele van szebbnél szebbvirágokkal. Gyere, megmutatom! A kert valóban szép volt. És akkor megpillantottam valamit, amitől még az eddigieknél jobban is elámultam. Gusztáv kertjében vagy egy tucatnyi Fogadjel Virág virított. Gyönyörű, egészséges szirmokkal… Bárcsak az enyém lehetne, csak egyetlenegy… meg lenne oldva minden problémánk! Biztos erre gondolt Rudolf, amikor azt mondta, ha ellopom a kulcsot, akkor… De hogy is kerülhettek a virágok épp ehhez a csúnyasághoz? Biztosan rosszban sántikál...Olyan furcsa ez az egész nekem...

Közben Gusztáv hellyel kínált egy padon a kiskertben és azt mondta, hogy bemegy, hoz valami harapnivalót meg teát. Én meg kihasználtam, hogy bent van a házban és gyorsan leírtam Nektek, ami történt. Ti mit tennétek most a helyemben? Osonjak be és lopjam el a kulcsot, amíg lehet? Vagy szimatoljak tovább? Jaj…

S.O.S

S.O.S

Borka

Döntések Labirintusa 1.

2011.05.26. 08:00 - Fogadjel Barnabás

Kedves kedves kedves Olvasóink!

 
Köszönöm ismét a sok segítséget. Ahogy Ti is írtátok, ez a helyzet valóban nagyon nehéz volt. Végül megkérdeztük Ödön bácsit, ő mit gondol, hiszen mégiscsak róla volt szó, nem dönthettünk helyette, mi legyen. Ödön bácsi pedig azt mondta:
– Látjátok, ez azért van, mert semmi sem lehet tökéletes a világon… Viszont, ha úgy vesszük, az én életem már így is kicsit tökéletesebb lett, mint azelőtt volt, hogy veletek találkoztam.
–  Érdekes – dohogott Bence – pedig akkor még nem volt beszorulva egy kastélyba.
–  Az igaz, az igaz… – bólogatott Ödön bácsi –, de volt egy nagy vágyam, hogy lássam a kilátást erről a gyönyörű helyről. És ez a vágyam teljesült! Tudjátok, hányan vannak úgy, hogy nagyon vágynak valamire, ami SOHA nem teljesül? Ehhez képest én roppant szerencsés vagyok.
– És akkor, most mit fog tenni? – kérdezte Borka elgondolkodva.
– Az egyetlen, amit tehetek: megiszom a folyadékot! Nem élhetek itt örökké beszorulva, mint egy kalickába dugott madár!
– Nem… de hát a sötétség…nem fél, Ödön bácsi? – kérdeztem ijedten, mert eszembe jutott, milyen volt az orrom hegyéig se látni.
– Nem, fiam. Mégpedig azért, mert egy nagyon fontos dologban tévedett a törpétek!
– Éspedig??
–  Hát, hogy minden olyan lesz, mint azelőtt volt! Ha csak pár percig is, de láttam a világot, a színeket, a fényeket… még ha kívül újra sötét lesz is, bennem már soha nem lesz az. Ezért nem félek! Ide azzal az itókával!
Mielőtt még megitta volna, még egy utolsó pillantást vetett a kilátásra. Épp ment le a nap.
– Furcsa – gondoltam. – Ödön bácsinak nem kel fel többé. De azért ő így is látni fogja.
Ettől megnyugodtam. Jó az, ha valaki ilyen rendkívül bölcsen tudja felfogni az élet nagy dolgait… Asszem sokat tanultunk Ödön bától!
Mire ezt végig gondoltam, ismét egy kicsi, törékeny öregember állt mellettem. Szeme a messzibe révedt, nem látta már, milyen a kilátás, vagy hogy hányat mutatok az ujjammal. Ennek ellenére bejött, amit mondott: nem volt olyan mint korábban. Az arca ragyogott a kaland örömétől.
– Kedveseim, tudom, hogy még millió küldetésetek van, menjetek csak! Én elüldögélek itt a kastélyban még egy ideig, amíg erre jár valaki, akivel elbeszélgessek megint. Jó utat, járjatok szerencsével!
Így hát elbúcsúztunk Ödön bácsitól. Mire kiértünk a kastélyból, sűrű sövény nőtte körül. Tudjátok, növényből, amolyan kerítés– féleség. Sőt, az is látszott a kastélyhoz vezető lépcső tetejéről, hogy ez valójában nem is csak kerítés, hanem egy labirintus, amin át vezet kifelé a kastélyból az út.
– Gyerekek, nekem nincs kedvem ezzel bajlódni – mondta Bence. – Járjuk el a kis táncunkat, aztán hajrá!
Arra gondolt, hogy „le is, föl is, balra is, jobbra is”… Ki is próbáltuk persze, de nem ment.
– Még szép, lustaságok! – nevetgélt Borka. – Nem véletlenül van itt ez a labirintus. Ez a következő feladat. Át kell rajta valahogy jutnunk.
Mint mindig, most is igaza volt. Nagyon bosszantó nőszemély! :–D A labirintus bejárata rögtön a lépcső alján volt. Beléptünk. Rögtön a bejárat mellett egy tábla volt kifüggesztve, rajta nagy betűkkel egy írás:
 
A DÖNTÉSEK LABIRINTUSA
Ebben a labirintusban 3 különböző út vezet a kijáratig. Mindegyikőtöknek el kell az egyik úton indulni. Az a Ti döntésetek, hogy ki melyik úton indul el. 3 feladattal fogtok találkozni, melynek során döntést kell hoznotok. Hogyha jó döntést hoztok, a labirintus elenged Benneteket és újra együtt lesztek. Amennyiben nem jó a döntés, újabb próbát kell kiállni, mindaddig, amíg jól nem döntötök.
Ne feledjétek: az ember olyanná válik, amilyen döntéseket hoz!
 
Sok szerencsét!
 
 A Törpe
 
Tessék, szóval a törpe mostanában levelezget velünk. plusz hagyott még 2 okos telefont is a szöveg mellé akasztva, nyilván azért, hogy Bence és Borka is tudjanak majd írogatni a blogba, amikor nem leszünk együtt.
Valóban 3 út volt, én jobbra mentem, Borka középre, Bence balra. Hát mi tagadás, eléggé be voltunk csinálva, hogy most mi vár ránk, főleg, mert eddig még soha nem váltunk el egymástól.
Mentem, mentem és egyszer csak ezt láttam: egy asztal, rajta egy nagy számítógép egy felirattal: KAPCSOLJ BE! Bekapcsoltam. Egy tök izgalmas lövöldözős játék ment rajta, amit mindig is nagyon szerettem játszani. Tényleg nagyon izgalmas! Emellett a szüleim soha nem engedik, hogy sokat játsszam, mert szerintük ez időpocsékolás. Úgyhogy most itt volt a nagy alkalom! Közben még játszótársam is akadt, egy kisfiú személyében, aki arra somfordált és megkérdezte, hogy csatlakozhat– e?
– Mi a neved? – kérdeztem.
– Gergő.
– Oké, Gergő, játsszunk. Gyere!
– Köszi. De lehetne még egy kérésem? – kérdezte.
– Persze…
– Ha valaki erre jön és kérdi, hogy mit csinálunk, ne mondd el neki, hogy játsszunk. Ez nekem roppant kellemetlen lenne…
Megígértem neki, csak ne szekáljon már. Jót mosolyogtam magamban: mert először is, ki jönne erre, másodszor is, még hogy kellemetlen lenne! Épp belemelegedtem, amikor egyszer csak megcsörrent az okostelefon. Anyukám hívott! Hogy a csudába?? Muszáj volt felvenni.
– Barnabás! Kisfiam, mit csinálsz? – hallatszott a vonal túlsó feléről.
Hát először is,majd’ megölt a sikítófrász, mert hogy a csudába került Anyukám hangja az okostelefonomba??! Másodszor, most mit mondjak neki?? Azt mégse mondhatom, hogy elmentem megmenteni egy virágot és közben leültem számítógépezni egyet Gergőkével. Biztos nem értené meg. Ez az egész rémesen bonyolult volt.
– Sziaaa, mama – nyögtem ki nagy nehezen –, tudod, én most egy nehéz feladatot próbálok megoldani éppen.
– Ahha – jött a hang –, és szabad kérdeznem mi az, édes fiam?
– Őöööö… hát izé, el kell küldenem egy irtó fontos levelet… ööö, titkosat…
– Nem inkább valami szupertitkos számítógépes játékot játszol, gyermekem? – kérdezte anyukám, kissé megrovó felhanggal.
Sóhajtottam. Utáltam hazudni. De közben Gergőre néztem, aki kézzel– lábbal hadonászott: elnemondd, elnemondd!!!
– Bocs, mama, elment a térerő – füllentettem, és letettem a telefont.
Mit csináljak???
Írjatok, gyorsan, gyorsan! Vissza kell hívnom a mamát!
 
Köszi, Barnabás

Ödön bácsi, az óriás

2011.05.19. 11:59 - Fogadjel Barnabás

 

Sziasztok!

 

Ismét jelentkezünk, ezúttal a hegytetőről. Elmesélem gyorsan, hogy mi minden történt, mióta Ödön bával elindultunk a hegyre. A hegy sokáig emelkedett, órákon át csak mentünk, mentünk felfelé. A telefon fénye mutatta az utat. Aztán egyszerre nem emelkedett már tovább az út, egy fennsíkra érkeztünk, amiből arra gondoltunk, hogy ez lehet a hegytető – bár látni továbbra sem láttunk sokkal többet. Megálltunk.

Megérkeztünk? – kérdezte izgatottan Ödön bácsi. – Látjátok a kastélyt? És a kilátást?

A tesókkal tanácstalanul néztünk egymásra. Ugyanis nemhogy kastélyt, de szinte semmit sem láttunk…

Egy pillanat, Ödön bácsi! – nyögte ki Bence. – Már majdnem ott vagyunk. Tessék szépen egy percre ide leülni pihenni, mi addig megbeszéljünk a testvéreimmel, hogyan másszuk meg a kastélyt… Időhúzás. Jobb ötlete neki se volt… Ödön bácsi letelepedett, mi pedig kissé félrehúzódtunk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább. Végül Borka mondta ki a varázsszót:

Fantázia!

Mi van vele?

Nincs más, fiúk, a fantáziánkat kell használnunk. El kell képzelnünk, milyen a kastély, mit látunk a hegytetőről, stb. stb. és azt kell elmondanunk Ödön bácsinak.

De hiszen ez csalás! Nem a valóságot mondjuk neki – kötötte az ebet a karóhoz Bence.

Az lehet – kacsintott Borka. – De inkább azt szeretnéd, hogy szegény csalódjon a régi nagy álmában, éppen most, amikor olyan közel van hozzá, hogy teljesüljön?

Na jó, igaz, egy próbát megér – ment bele Bence. Nekem is tetszett az ötlet. És más megoldás valóban nem kínálkozott.

Borka vidáman belekarolt Ödön bácsiba.

Tessék jönni, indul a kastély túra!

Ödön bácsi boldogan tipegett mellette.

Vigyázzon, itt egy hosszú kőlépcső vezet fel a kastély bejáratáig. Óvatosan kell lépni! – mondta Bence. Pedig nem is volt ott lépcső. Ödön bácsi viszont elképzelte, amit Bence mondott és nagyot lépett. Abban a pillanatban csoda történt. Egy lépcsősor jelent meg előttünk. Olyan volt, mintha megsütné a nap, miközben mindenhol máshol továbbra is sötét maradt. Gondolhatjátok, mennyire meglepődtünk!

Nahát, egy lépcső! – kiáltott fel Bence.

De hát fiam, épp az előbb mondtad, hogy van itt egy lépcső – csodálkozott Ödön bá, miközben egyik lépcsőfokot vette a másik után.

Persze, persze… kapott észbe Bence. – Úgy értem: nahát, milyen szép lépcső! Szép kőfaragások díszítik. Mindenféle állatok és képzeletbeli lények. Itt egy sárkány, pölö.

Odaérintette Ödön bá kezét, és egyszeriben a kőlépcső oldalán megjelent egy faragott sárkány.

Kezdtük érteni, hogy működik ez az elvarázsolt hely, a fantáziánk és Ödön bácsi képzelete segítségével. Mindent részletesen elmagyaráztunk neki a kastélyról: a bejárati nagy kaput, a kaput őrző oroszlánokat, a díszesebbnél díszesebb termeket, az ősi fegyvereket és a falon csüngő képeket. Ödön bá is mindent elképzelt magában és így végül minden valóra vált. Pompás kastély termek és pazarul berendezett szobák tűntek fel előttünk. Egyre több mindent láttunk magunk körül.

És még egy különös dolog történt: Ödön bácsi elkezdett megnőni. Először még csak akkora lett, mint én (korábban kisebb volt nálam), aztán túlnőtt egy fejjel, két fejjel…. végül olyan nagy lett, hogy elérte a kastély plafonját a feje búbja. Egy igazi óriás!

Az a baj, hogy most már annyira megnőtt Ödön bácsi, hogy nem tud átmenni az ajtón – tanakodott Borka. – Mit tegyünk?

Jajaj… kesergett Ödön bácsi. – Pedig még a kilátást nem is néztük meg.

Azt meg tudjuk innen is nézni – mondta Bence. Van egy nagy ablak, ott kinézünk és mindent látni lehet.

Odavezette Ödön bácsit az ablakhoz. Az ablak is fényesen ragyogott. Bence részletesen elmesélte, mi mindent lehet látni, és úgy is lett. Hegyek, tavak, folyók jelentek meg messze, az ablakon túl. Ödön bácsi mosolygott.

Ilyen szépet még sohasem láttam – mondta. – Köszönöm, hogy hittetek benne, hogy egy vak ember is képes látni a világot. És most már, hála nektek, valóban látok is megint! Meggyógyultam!

Hát, ennyi csodát egy napra… szinte hihetetlen volt, de Ödön bá valóban újra látott, a kastély és a táj, minden az égvilágon napfényben fürdött, mintha egy hosszú éjszaka után újra eljött volna a reggel. Most már csak egy „aprócska” problémánk volt: az, hogy Ödön bá annyira megnőtt, hogy nem tudtuk kivinni a kastélyból. Akárhogy próbáltuk, sehogy nem fért ki az ajtón… se az ablakon… teljes csőd.

Épp nagyban tanakodtunk, hogy mi legyen, amikor Borka felkiáltott:

Nézzétek csak! Egy levél. A mi nevünk áll a borítékon. És mellette egy kis üvegcse, benne folyadék. Mi lehet?

Bontsd ki gyorsan a levelet, hugi – javasolta Bence – Tuti le van írva benne, mi az!

Borka gyorsan kinyitotta és hangosan felolvasta:

 

„Kedves Borka, Bence és Barnabás!

Ha ezt a levelet olvassátok, az azt jelenti, hogy sikeresen végrehajtottátok a próbát, ezért megkapjátok a következő virágszirmot is. A fantáziátok segített legyőzni a sötétséget és egy vak embert megtanított újra látni!

A boríték mellett találtok egy üvegcsét. Benne bűbájos ital van. Ha azt Ödön bácsi megissza, összemegy és ki tud menni a kastélyból, viszont a sötét is visszatér és minden ugyanúgy lesz mint korábban. Ha nem issza meg, akkor nem tud többé elmenni a kastélyból, de látni fog továbbra is.

Úgy sejtem, ezt a kérdést nem lesz könnyű eldönteni. Ez a következő próbatételetek! Lássuk, hogyan boldogultok vele.

Üdvözlettel: a Törpe”

 

A törpe tehát megint jó nehéz feladatot sózott ránk. Muszáj, hogy segítsetek! Mi legyen? Mit tanácsoljunk Ödön bácsinak? Írjatok!

 

Köszönjük előre is!

Barnabás (és Borka és Bence)

 

Ödön bácsi és a kastély

2011.05.12. 07:00 - Fogadjel Barnabás

Helló minden kedves Cimborának!

 
Köszönjük a jobbnál jobb nyelvtörőket, amiket küldtetek. Az én egyik kedvencem: „A moszkvicsslusszkulcs szinte luxusszükséglet.”Próbáld csak meg többször egymás után, gyorsan kimondani! Hihi. :-D
 
 Fruzsina írt egy jó hosszút, amit ide is másolok, olyan jópofa volt:
 
„Szomorú szamár sok kis szirom közt szuszog, szeretne szegény szabadulni. Szerencsétlen szamár viszont nem szökellhet haza, száműzték otthonról selypítése miatt. Szegény kis száműzött ezt a szerenádot sokszor elszöszmötölte, szavalgatta, s selypítése elsétált, és sohasem jött vissza. Így hát a kis szamár gyorsan hazaszaladt, s beszédére többé nem is esett panasz.”
 
(Fruzsinak üzenem, hogy bocs, hogy a korábbi levelét elkavartam, de hát ezen a telefonon ez néha megesik. BOCSI!)
 
A szamaras nyelvtörőt viszont sokat gyakoroltuk Sziszivel, egészen addig, hogy már egészen jól ment neki minden betű. Úgy látszik, tényleg igaza volt a nagyinak, amikor azt mondta, hogy szorgalommal sok mindent el lehet érni… (amikor mondta, nem igazán hittem neki…)
 
Sziszivel beszélgettünk róla, hogy mit tegyen, hogy újra befogadják a barátai. Mi azt mondtuk neki, hogy legjobb, ha bátran odamegy valakihez, aki szimpatikus neki és beszélget vele. Az se baj, ha elmondja neki, hogy ő még csak most tanul szépen beszélni és megkéri, hogy néha gyakoroljon vele. Szerintetek ez jó ötlet?
 
A törpe díjazta mindenesetre az erőfeszítéseinket, mert újabb szirmot kaptunk. Éljen! Sziszi és Borka indiántáncot lejtettek, annyira örültek neki. Jaj, ezek a lányok… na mindegy, ez más téma. Aztán elbúcsúztunk Sziszitől, és eljátszottuk újra a kis „fel-le-jobbra-balra” játékunkat a tesókkal. Sziszi szerintem meglepődött nagyon, mert az egyik pillanatban még integettünk neki a sivatagban, a következőben pedig…
 
Teljes vaksötétség. Voltál már barlangban, sötétben? Na, pont olyan volt. Még szerencse, hogy az okostelefonban találtam egy elemlámpát (mondom, hogy okos!!!) és gyorsan bekapcsoltam. Ekkor vettük észre, hogy a nagy sötétben, tőlünk pár lépésnyire egy kis emberke kuporog egy széken.
 
– Jó napot kívánok! – köszönt neki Borka.
A kis ember felénk fordította a fejét. Az elemlámpa fényében láttuk, hogy a szeme csukva van.
– Jó napot! – köszönt az emberke. Kicsit mogorva volt a hangja. – Hát ti kik vagytok és mit kerestek itt, az örök sötétség birodalmában?
Mi tagadás, picit megijedtem tőle, de azért összeszedtem a bátorságomat (naná!) és kinyögtem:
– Barnabás, Bence és Borka vagyunk. Nem tetszik látni bennünket?
– Szervusztok. Nem, nem látlak. Vak vagyok, semmit sem látok.
A tesókkal egymásra néztünk. Nagyon megsajnáltuk a kis embert. De aztán átfutott az agyamon, amit a nyúl kapcsán már megtanultunk: a sajnálat nem elég semmire! Úgyhogy folytattam a kérdezősködést:
– És mit csinál itt, az örök sötétségben?
– Várok.
– Mire tetszik várni? – kérdezte Bence némi hatásszünet után.
– Van itt nem messze egy nagy hegy, rajta egy kastély. Azt mondják, gyönyörű. Arra várok, hogy valaki felvezessen oda és megnézhessem a kilátást.
Majdnem kicsúszott a számon, hogy „de hiszen a bácsi nem is tudja megnézni a kilátást”… szerencsére még időben észbe kaptam. Lássuk be, nem lett volna túl udvarias ilyet mondani…
A tesókkal tanakodni kezdtünk, hogy merre lehet az a kastély és hogy fogjuk megtalálni vaksötétben. Ekkor a telefonom rezegni kezdett és kiugrott a kezemből, aztán egyre nagyobb lett a fénye, mígnem megvilágított egy ösvényt előttünk. Az ösvény egy hegy oldalán vezetett felfelé. Ez lesz az!
– Kedves bácsi, ööö, hogy is hívják? – kérdezte Borka.
– Kovács Ödön.
– Ja, igen, izé, kedves Ödön bácsi… tessék szíves lenni belém karolni, úgy tűnik, megtaláltuk az ösvényt a kastélyhoz.
Ödön bácsi arca felragyogott, még a sötétben is látni lehetett. Csak nem teljesül a nagy vágya???!
Borka jobbról karolt belé, Bence balról, én meg mentem előttük, mutattam az utat. A telefonom visszaugrott a kezembe, de továbbra is nagy fénnyel világított. Így aztán út közben ezt a pár sor is be tudtam pötyögni. Azon gondolkodom most, hogy mi lesz, ha felérünk a hegytetőre Ödön bával? Hogyan mutatjuk majd meg neki a kilátást?? Szerintetek hogy csináljuk?
Írjatok gyorsan, bár asszem eltart egy jó ideig, mire ezt a naaaaagy hegyet megmásszuk! Fentről jelentkezem.
 
Amit majd csütörtökön 19.-én olvashattok majd. :-D
 
 
Üdv,
 
B+B+B (és persze Ödön bácsi!)

Sziszi szomorú

2011.05.05. 07:30 - Fogadjel Barnabás

Hello mindenkinek!

 

Először is: köszi a sok jó ötletet, amiket a nyúl kapcsán írtatok. Nagyon hasznos volt. Megkaptuk az első szirmot is cserébe, juhé! A rajta lévő betűt írjátok fel gondosan magatoknak, mert szükség lesz még rá!

Biztos kíváncsiak vagytok, hogy mi történt a nyuszival, hogy segítettünk végül neki?

Még mielőtt bármit is tettünk volna, megkérdeztük, hogy ő mit szeretne, hogyan segítsünk rajta. Azt mondta, hogy jó lenne, ha ezután is tudna valahogyan közlekedni, hogy tudjon dolgozni járni az erdőszéli répaföldre, és gondoskodni tudjon a családjáról.

A nyúlnak az e-mailben kapott ötletek közül az tetszett a legjobban, hogy Andi szerint (ő írta a mailt), nem kellene a nyuszit bámulni, és nem kellene sajnálni, mert az nem segítség. Szuper, Andi, nagyon igazad van!

A nyúlnak fából eszkábáltunk neki egy kis rollert, amire a bal lábát rá tudja tenni kényelmesen, az ép jobb lábával pedig hajtani tudja magát. Ez nagyon bejött neki, vidáman rollerezett körbe-körbe a mezőn, csudára mókás látvány volt.

Aztán megszerveztük az állatok között, hogy melyik nap ki segít majd a nyúlnak ellátni a családját. Mivel sokan voltak, egy-egy állatra nem is jutott túl sok feladat.

A végén mindenki örült. A nyúl hálásan búcsúzott tőlünk. Egy feladat kipipálva…

No, de hogyan tovább? Ezt is megtudtuk, mert ismét felbukkant nagyszakállú barátunk, ünnepélyesen átnyújtott nekünk egy virágszirmot (amit Ti is megkaptatok aztán e-mailen) és megnyugtatásképpen közölte, hogy ez még csak a kezdet, a java még hátra van… Csak hogy nehogy picit jól érezzük már magunkat A „no, de hogyan tovább?” kérdésünkre azt mondta, hogy csak csináljuk, amit korábban. Ezzel a kis tornagyakorlatra célzott, vagyis: fel is, le is, jobbra is, balra is.

 

Bingó! Ismét sikerült a mutatvány és egy újabb helyen bukkantunk fel. Végeláthatatlan sivatagban álltunk, előttünk egy pad, a padon egy kislány. A kislány keservesen sírt. Borka odalépett hozzá:

– Szia! Hogy hívnak? És miért sírsz?

Erre a kislány felkapta a fejét, letörölte a könnyeket az arcáról és azt hüppögte:

– Sziszi vagyok. És azért szírok, mert még a nevemet szem tudom rendeszen kimondani…

Hát, való igaz, volt valami furcsa az sz meg az s betűkben… Szegény Sziszi, szelypített… boooocs, selypített…

Bence próbálta megvigasztalni:

– Azért ez nem olyan nagy gáz… nekem volt egy barátom, aki az r helyett mindig l-t mondott… hát az elég vicces volt…

Sziszi megrovóan nézett Bencére.

– Látod, pont erről van szó… pedig ez egyáltalán nem viccesz…

– Bocsánat – húzta be a nyakát Bence. – Igazad van, nem vicces… de azért ne keseredj el!

– Már hogyne keszerednék, amikor nincen egyetlen barátom szem… mindenki kinevet, mindenki kicúfol… – mondta Sziszi és újra sírva fakadt.

– Na jó, na jó… – avatkoztam közbe. – Azért nincsen minden veszve… Egy kis gyakorlással meg lehet ezt a problémát oldani…

Arra gondoltam, hogy valami jó kis nyelvtörővel fogjuk gyakorolni az „s” és az „sz” betűket Sziszivel. Meg a „c” és a „cs” betűket is, mert az sem ment neki túl jól. Példul:

A szamaránál is szomorúbb Szemere sem szerzett hamarább szamárlány szamarat szomorú szamara számára, ezért sok szomorú szamárkönny szemerkélt a szamárnál szomorúbb Szemere szomorú szamara szeméből.”

Kérlek, írjatok Ti is egy pár ilyet, hogy tudjunk gyakorolni! Minél viccesebb, annál jobb!!! Ja, és fontos, hogy május 9-én hétfő délután 12-ig küldjétek az ötleteket, mert a Törpe nagyon szigorú, és ezt a határidőt adta!

És még lenne egy kérésünk a tesókkal: írjátok meg, mit gondoltok arról, hogy Sziszit kiközösítették a barátai azért, mert nem picit furcsán beszélt? Ti mit csináltatok volna? És mit csináljon Sziszi, hogy újra befogadják?

Azt hiszem, nagyon boldog lesz Sziszi, ha írtok neki ezekről a dolgokról. Bár mi mindent megteszünk azért, hogy kicsit felvidítsuk, de azért eléggé magányos szegény.

 

Köszi előre is, cimborák!

Üdv a sivatagból! Május 12-én jövünk újra!!!

Barnabás (és Borka és Bence)

 

A sánta nyúl

2011.05.01. 07:00 - Fogadjel Barnabás

Sziasztok!

Ahogy ígértem, újra jelentkezem! Ezúttal a segítségetekre is oltári nagy szükségünk van, úgyhogy légyszi….!!! HELP!!!

 

Ott tartottunk, hogy követtük a nagyszakállú kerti törpét a föld alá, aztán pihentünk egy keveset. Aztán megjelent újra a törpe, és azt mondta, most már eleget lustálkodtunk, ideje, hogy tegyünk valamit szegény Fogaddel Virág érdekében…

Mondtuk neki, hogy szívesen, csak árulja el végre, merre induljunk el. Erre azt dörmögte:

-Le is, fel is, jobbra is, balra is…

Na, ezzel jól ki voltunk segítve… Szerencsére nagggyon okos kishúgom van, aki megfejtette a talányt. Ugrottunk egyet a levegőbe, leguggoltunk, léptünk egyet jobbra, léptünk egyet balra… Vagyis igaziból nem mentünk sehova, és mégis: hipp-hopp egy szép nagy réten találtuk magunkat.

A réten hatalmas volt a lárma. Egy csapat mindenféle állat állt egy körben és ők kiabáltak. Először nem értettük, hogy miért, de azt gyorsan levettük, hogy emberi nyelven vitatkoznak. Közelebb mentünk, hogy jobban halljunk és lássunk. Ők annyira el voltak foglalva magukkal, hogy abszolút nem vettek minket észre.

– Nézzétek, srácok! – mutatott a kör közepére Borka – Egy kisnyúl..

– Mi lehet vele, ami így kiverte a többieknél a biztosítékot? – kérdezte Bence.

Én megvontam a vállam, mert persze halovány lila gőzöm sem volt. A beszélő állatok viszont annál jobban izgattak, (ilyet még gondolom, Ti sem láttatok, még a Dicovery Channelen se…) úgyhogy még közelebb osontam és leszólítottam egy kevéssé veszélyesnek látszó tyúkot.

– Tyúkanyó, ha meg nem sértem… – vettem elő a legjobb modoromat, amit vészhelyzetekre tartogattam. – Elárulná kérem, mi folyik itt?

A tyúk végig mért, aztán rámkotkodácsolt:

– Jaj, fiam, jaj, hát szegény nyúl… Megsántult a bal hátsó lába, nem tud rendesen futni és a doktor azt mondja, már nem is fog soha…

A doktor, aki egyébként egy nagy szürke farkas volt, gondterhelt arccal szimatolt szegény nyúl körül. Meglepő volt, hogy nem kapta be, ahogy azt az ember normális farkasoktól elvárta volna. De mindegy, a normálisról itt már rég szó sincsen…:-)

addigra már az is világossá vált, hogy mi ez a nagy lárma, mert mást se hallottam magam körül, mint „jaj, szegény”, „most mi lesz vele”, „ó nagy ég”, „ó anyám”, „ó jaj ó jaj” és hasonló siralmak. Szegény kisnyúl meg ott lapult a kör közepén a fűben, behúzta a nyakát és a mancsát a fülére tapasztotta.

Borka addig ügyeskedett, míg befurakodott mellé, a kör közepére. Odahajolt a nyuszi füléhez és megkérdezte:

-Hé, hallasz, pajtikám? Miért fogod be a füledet?

A kisnyúl erre azt nyöszörögte:

– Miért? Miért? Nagyon kedves a többiektől, hogy itt agyon sajnálnak, de ez nem segít… Lesántultam, de azért ez nem a világ vége… nem bírom hallgatni már, amiket mondanak… inkább tényleg tennének valamit, hogy jobban érezzem magamat… Engem meg sem kérdeznek, hogy mi lenne jó nekem…

Borka bólintott aztán intett Bencének és nekem, hogy jöjjünk mi is oda hozzá. Elmondta nekünk, hogy mit tudott meg a nyúltól. Aztán jó hangosan felkiáltott:

– Eléééég legyen!

Erre síri csönd lett, az állatok döbbenten néztek ránk. A nyúl felkapta a fejét, és újra hegyezni kezdte a fülét. Borka meg folytatta:

– Elég a sajnálkozásból! Eljött az idő, hogy tegyetek is valamit végre szegény nyúl barátunkért! Kinek milyen ötlete van? Na, gyerünk!

Az állatok hümmögtek és a fejüket vakarták. Látszott rajtuk, hogy eddig még ezen nem gondolkodtak el…

Nekünk persze rögtön támadt pár ötletünk, hogyan tehetnénk a sánta nyúl életét mégis szebbé, hogyan segíthetnénk a családjának…

De mielőtt eláruljuk, hogy mi mire gondoltunk, kérlek, segítsetek Ti is az ötleteitekkel! Írjátok meg, hogyan segítenétek a kisnyúlnak? E-mailcímünk: fogadjelmese@kezenfogva.hu

A jó ötletekért cserébe a törpétől megkapjuk a Fogaddel Virág egy szirmát. A szirom egy betűt rejt. Ha összegyűjtjük mind a 15 szirmot, állítólag valami nagy meglepetés vár ránk!

 

Előre is köszi!

Barnabás (és Bence és Borka)

Ja, és legközelebb május 5-én jelentkezünk!!!

A Törpe felbukkanása

2011.04.27. 09:11 - Fogadjel Barnabás

Sziasztok!

Először is pár infó rólam. A nevem Barnabás. Van egy ikertesóm, Bence és egy kishúgom, Borka. Itt ugrálnak a hátam mögött és folyamatosan csiripelnek, hogy miket írjak Nektek. Ez az első blogbejegyzésünk, mióta elindultunk… Hogy hova és miért? – nos, erről fogok írni most… Figyu!

A tavaszi szünetben kezdődött… Ági nagyinál töltöttünk pár napot, aki egy nagy kertes házban lakik. Itt azért megjegyezném, hogy ez a kert kissé furi, mert nem ibolya meg százszorszép meg pitypang meg mindenféle átlagos virág nyílik benne. Ági nagyi amolyan tündér-féle és a virágait is tündérek ültették... Tudom, ez most úgy hangzik, mintha nem lennék normális, de ez véresen komoly… Egyébként, ha már itt ráncolod a homlokod, hogy szerinted félrebeszélek, akkor jobb, ha nem is olvasol tovább, mert ennél sokkal vadabb dolgok jönnek! Szigorúan csak erős idegzetűeknek!!!

Szóval, a kert. Van benne egy különösen szép virág, ez a neve: Fogaddel Virág. A szivárvány minden színében pompáznak a szirmai és soha nem hervad el. SO-HA. Még télen se! Klassz a közelében lenni. Borka azt mondja, hogy fény és szeretet árad belőle, azért. Nem tudom. Csakhogy valami baj lett a virággal: potty, potty, potty, egyszer csak lehullajtotta a szirmait. Mind a 15-öt… Mi történhetett???

Épp ezen tanakodtunk Ági nagyival és a tesókkal, amikor egy kis törpe – tényleg olyan volt, mint egy kerti törpe, nagyon vicces, hosszú szakálla volt, alig látszott ki mögüle… – bukkant elő a földből, és azt kiáltotta:

- Azt a paszta cipőpaszta, lehullott a virág szirma! 

- Ezt mi is látjuk, kedves törpe – mondta neki Ági nagyi – a kérdés csak az: mit tegyünk?

- Mit, mit?! Azt csak ez a három emberpalánta tudja elvégezni! – és ránk mutatott nagy csontos ujjával – Gyertek utánam és elmagyarázom, mit kell tennetek!

Többet nem is mondott, hanem fejest ugrott a lyukba a virág mellett, ahonnan az imént előbukkant…

Hát, ez fölöttébb rejtélyes volt…

- Most mit tegyünk, nagyi? – kérdezte Borka. – Menjünk?

- Hát, kincsem, lehet, hogy utána kéne menni – válaszolt a nagyi – ha egy törpe ilyeneket mond, annak rendszerint meg van a jó oka…

- De hát hogyan menjünk utána? – kérdeztem én. – Ez a lyuk olyan pici, nem férünk át rajta…

- Azt hiszem, hogy ha nagyon szeretnétek, akkor át fogtok férni… - mondta Ági nagyi. – Szerintem ez amolyan varázs-lyuk, ami éppen akkora, amekkorának lennie kell. Már láttam ilyet egyszer, nagyon régen…

- Nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan jó ötlet… - kereste a kifogásokat Bence. (Szeret kifogásokat keresni :-D ) – Hogy fogunk visszajönni? Ki tudja, hova vezet bennünket ez a törpe…

- Emiatt nem kell aggódnotok! – mondta Ági nagyi. – Tessék, itt a zsebkendőm. Ha megfogjátok a csücskeit és jó erősen arra gondoltok, hogy haza akartok jönni, akkor hipp-hopp, hazarepít majd benneteket.

- Hűha, nagyi! – ámuldoztam – Hogy neked milyen cuccaid vannak!

Borka rögtön zsebre vágta a zsebkendőt és azt mondta:

- Akkor, azt hiszem, indulhatunk! – és mire Bence és én kettőt pisloghattunk volna, nekifutásból nagyot ugrott a virág mellett lévő lyukba.

És eltűnt.

- Sikerült neki! – kiáltottam fel. – Gyerünk, Bence, menjünk mi is!

- Biztos? – vívódott még mindig Bence. – Tuti, hogy ez jó ötlet, tesó?

- Meg kell menteni a virágot. Ha nem sikerül, akkor meghuzigáljuk a kerti törpe szakállát – mondtam neki cinkosan. Ez meggyőzte Bencét.

- Gyerünk! – kurjantotta, és nagyot ugrott a lyukba. Én meg utána.

A lyukon át egy tágas, földalatti üregbe jutottunk, ahova csak fentről szűrődött be némi fény. Aztán egyszerre ott termett előttünk a (kerti) törpe. Csettintett egyet, erre mint egy fáklya, égni kezdett a szakálla. Mi tagadás, ez eléggé rémisztő volt, de aztán rájöttünk, hogy nem fog elégni, csak világít. Varázs szakáll, beépített tűzzel - jó mi? :-)

- Utánad jöttünk, mint látod! – mondtam neki. – Akkor most áruld el, mit kell tennünk, hogy megmentsük a virágot!

Mire a törpe:

- Először: az nem akármilyen virág! A Fogaddel Virág addig virít, amíg az emberek képesek elfogadóak, türelmesek, barátságosak, törődőek lenni egymással. Úgy látszik, nagy a baj a Földön, mert a virág megbetegedett… Másodszor – folytatta – a virágot úgy tudjátok megmenteni, ha megoldotok bizonyos feladatokat, ehhez segítséget is kérhettek bárkitől. Ehhez adok Nektek egy olyan okostelefont, ami innen a föld alól is működik. Ha kiálljátok a próbát, mindig visszanyertek egy virágszirmot! Világos?

Világos, naná… mint a vakablak…

Meg kell, hogy mondjam, szóhoz se jutottunk… De fölösleges is lett volna bármit mondani, a törpe ugyanis jól otthagyott minket. Azt mondta, hogy most pihenjünk egy kicsit, mielőtt tovább indulnánk.

Így is lett. Szóval, most pihizünk egy kicsit, aztán kalandra fel! Hamarosan jelentkezünk…

Addig is üdv,

Barnabás (és Bence és Borka)