Hello Skacok!
Itt Bence. A tesók már leírták, milyen feladatot kellett megoldaniuk. Most rajtam a sor, hogy leírjam, én eddig mit csináltam, és hogyan sikerült még jobban összekuszálni a szálakat…
Nos, én ugye balra indultam az útelágazásnál, és egy kis séta után egy épülethez értem, amire ki volt írva: MOZI. Az ajtaja tárva-nyitva, sehol egy lélek. Elég ijesztő volt, egy üres mozi a labirintus közepén, de már semmin se lepődök meg újabban… Beléptem. A vetítő teremben egy nagy vászon volt szemben a falon. Lehuppantam az egyik kényelmes székbe és vártam, hogy mi történik. Pár percig csönd volt és semmi nem történt, úgyhogy egy picit el is bóbiskoltam a székben. Akkor egyszer csak arra ébredtem, hogy valami film megy a vásznon. Két srác ült egy számítógépnél és nagyban játszottak. Nicsak, de hiszen az egyik Barnabás! Hogy került a filmbe?? Barnabásnak a filmben ekkor megszólalt a telefonja. Bosszúsan megszakította a játékot és felkapta, aztán ez a párbeszéd zajlott le köztük:– Barnabás! Kisfiam, mit csinálsz? – kérdezte egy női hang a telefon túlsó végén.
– Sziaaa, mama – nyögte Barnabás – tudod, én most egy nehéz feladatot próbálok megoldani éppen…
– Ahha – jött a hang – és szabad kérdeznem mi az, édes fiam?
– Őöööö… hát izé, el kell küldenem egy irtó fontos levelet… ööö, titkosat…
– Nem inkább valami szupertitkos számítógépes játékot játszol, gyermekem?
Barnabás sóhajtott és a másik fiúra sandított, aki közben kézzel-lábbal hadonászott: elnemondd, elnemondd!!!
– Bocs, mama, elment a térerő – mondta és letette a telefont.
Rögtön levettem, mi a szitu. De ekkor megszakadt a film, és egy másik kezdett pörögni előttem.
Ebben Borkát láttam, amint egy szuperhelyes de irtó nagyképű sráccal flörtöl, aki megbízza, hogy lopjon el egy kulcsot egy ronda fazontól. Szegény húgom el is megy a fazon házához, ahol érdekes dolgokat lát és hall, és azon hezitál, ellopja-e a kulcsot vagy sem? Tehát azt látom a képernyőn, hogy a tesóimnak milyen feladatot kell megoldania éppen! És vajon mi az én feladatom? Biztos nem véletlenül került ide ez a mozi… biztos nem véletlenül láttam mi történik… valahogy segítenem kellene rajtuk, hogy kijussunk! De hogyan? Odamenni nem tudok, eleve túl sok idő menne el vele, gyorsabban kell segítenem… Az okostelefon lesz a megoldás! Gyorsan előkaptam a zsebemből és lecsekkoltam, hogy milyen telefonszámok vannak benne elmentve. Bingó! 2 telefonszám volt benne. Azonnal rákattintottam az egyikre, találomra. Kicsöngött, aztán Barnabás szólt bele a vonal másik végén:
– Halló!
– Helló tesó! – lelkendeztem. – Én vagyok az, Bence! Láttam egy nagy kivetítőn, mi történt veled…
– Komolyan?? Én meg azt hittem, már megint a mama hív…
– Ezek szerint még nem beszéltél vele…
– Nem! Help! Mit mondjak neki?
– Te, megkérdezted a kis játszótársadat, hogy miért lenne neki olyan roppant kellemetlen, ha elmondanád, hogy játszotok?
– Őőőő…még nem… Megkérdezzem?
– Naná, te dinnye! – dohogtam. Hogy ez eddig nem jutott az eszébe…
A vonal másik végén csend volt, csak valami sutyorgás szűrődött át. Aztán Barnabás hangja, újra:
– Oké, megkérdeztem. Valóban eléggé gáz a dolog. Azt mondja Gergő, hogy elszökött otthonról, ahol a bátyja, valami Rudolf, halálra terrorizálta, soha nem engedte semmilyen játékkal játszani, mert mindent magának akart megkaparintani, és elátkozta Gergőt, hogyha játékon kapják, akkor váljon felismerhetetlenül csúnyává… Állítólag már a másik testvérükkel, Gusztávval is így bánt el…
– Mit mondasz? – hüledeztem. – Gusztáv? Meg Rudolf?? Te, most már mindent értek!
– Jó neked… – bosszankodott Barnabás.
– Nyugi, majd elmagyarázom. De most gyorsan kell cselekedni! Te most mondd el Gergőnek, hogy nyugodjon meg szépen, biztonságban van a titka, majd hívd fel a mamát és mondd el neki az igazat, de ne említsd Gergőkét, inkább mesélj neki egy kicsit arról, hogy vagyunk… Én most felhívom Borkát, mert azt hiszem, ő is gondban van… Alighogy letettük, már tárcsáztam is a másik számot. De Borka nem vette fel... Újra hívtam. Aztán megint újra, megint újra. Semmi. Kezdtem kétségbe esni. Mi van, ha túl késő?? Aztán egyszer csak megszólalt a telefonom. Borka hívott.
– Helló, volt egy pár nem fogadott hívásom erről a számról, és…
– Én vagyok, húgocskám, Bence. Azért hívlak, hogy… a francba a részletekkel! El ne lopd a kulcsot!
Csend.
– Mi van? – kérdeztem. – Csak nem elloptad??
– De… Épp most adtam oda Rudinak…
– Rudinak?? Na szép… – pöfögtem felháborodva.
– Miért? Valami baj van? – kérdezte ártatlan hangon a kicsi húgom.
– Baj?! No, idehallgass…. – és elmeséltem neki, amit megtudtam Barnabástól.
Mire a végére értem, Borka már pityergett a vonal másik végén.
– Pedig olyan csodás kék szeme volt… és megígérte, hogy elvisz a kastélyába, és megtanít lovagolni is…
– Látod, kicsikém, nem kéne minden szép kék szempárról elhinni, hogy jóság lakik mögötte… – dünnyögtem. – Pedig még Fruzsi is megírta nekünk, hogy nem a külső számít, nem annak kell hinni. Fruzsi meg mindig szokott írni, hallgatni kellett volna rá!
– És akkor most? Most mit tegyek? A kulcsot már odaadtam…
– Semmi kétség, vissza kéne szerezni! – mondtam.
De hogyan? Egy biztos, hármunknak együtt kell dolgoznunk ahhoz, hogy végül kijussunk a labirintusból. Egységben az erő, ugyebár!
Szerintetek mit tegyünk?
Már nagyon szeretnénk megkapni az új szirmokat!!!
Írjatok mielőbb!
Csók, Bence
