Sziasztok!

Eltelt megint egy kis idő azóta, hogy írtunk Nektek. Köszönjük a remek tábori ötleteket, látszik, hogy Ti már sok jó táborban voltatok, és tudjátok, milyen játékokat érdemes játszani!

Borka, Bence és én úgy gondoltuk, hogy az igazán jó táborokban nem szokott senki egyedül ülni a szobájában és unatkozni. Az sem túl jó, ha valaki csak a számítógéppel játszik, hiszen azt otthon is lehet bármikor, a táborban pont az a lényeg, hogy EGYÜTT csináljunk valami izgalmasat. No, de milyen érdekes feladatokkal csalogassuk ki a gyerekeket a sátrakból?

– Bárcsak ide varázsolhatnánk egy indián tábort! Az mindjárt sokkal izgalmasabb lenne! – sóhajtott Bence. – Hol van ilyenkor a Törpe? Hívjuk ide, hogy segítsen nekünk!

– Jól tudod, hogy a Törpe nem fog segíteni, a feladatokat nélküle kell megoldanunk! – mondta Borka – De várj csak! Ez nem is rossz ötlet! Nincs szükségünk varázslatra, csak egy kis fantázia kell! – Azt találtuk ki, hogy a tábort elnevezzük Indián Tábornak. Színes anyagokkal díszítettük fel a sátrakat, és felállítottunk egy hatalmas rönköt, amit kineveztünk totem oszlopnak. Elhatároztuk, hogy itt fogunk gyülekezni minden este. Csináltunk egy nagy tábortüzet, ami köré minden gyereket leültettünk, hogy átváltoztassuk őket indiánná! Madártollakat találtunk az erdőben, amikből néhány érdekes növény termésével együtt nyakláncokat készítettünk, a ruháik között pedig kerestünk néhány jelmeznek használható darabot. Felvarrtunk ezekre is egy-két színes tollat.

– Várjatok, még nem vagyunk indiánok. Minden indián kap egy saját nevet, csak ezután lesz tagja egy törzsnek! – jelentette ki Bence.

– Látom te igazi szakértő vagy... – cukkolta Borka.

– De ez tényleg így van! Nemrég olvastam egy könyvben, ami Ülő Bikáról szólt. Ő volt az egyik leghíresebb indián. – Bence ötlete mindenkinek tetszett, így fából faragtunk egy békepipát, azt adtuk körbe-körbe. Akinél a békepipa volt, annak mondania kellett egy indián nevet, amiről úgy gondolta, hogy jellemző rá, és azután így kellett őt szólítaniuk a tábor lakóinak. Mindenféle találó és sokszor vicces nevet találtak ki: Széphangú Kakukk, Vágtázó Pillangó, Csendes Fergeteg…  Szóval végül mindenkinek lett valami indián neve, ráadásul közben sokminden érdekeset megtudtunk egymásról.

Másnap csapatokra osztottuk a kis indiánokat, vagyis törzsekre, és a törzsek között versenyt hirdettünk. Először minden törzsnek meg kellett festenie a zászlaját, azután jöttek a vetélkedők: volt zsákban futás, célbadobás és furfangos találós kérdések is.

Ezt például meg tudjátok oldani?

Három indián ül a tűz körül: Fehér Tigris, Szürke Egér, Sárga Irigység. Egyszercsak megszólal Fehér Tigris:- Mindhárman fehér, szürke vagy sárga ruhát viselünk, de egyikünk sem olyan színűt, mint a neve.- Valóban! - mondta a sárga ruhás. Milyen színű ruhát viselt Szürke Egér?

Az az igazság, hogy remekül mulattunk. És senkinek nem jutott eszébe többé a sátorban kuksolni. Hogy miért? Hát, mert együtt tényleg sokkal sokkal jobb játszani! A nap végén, amikor a tábortűznél ültünk és indián nótákat dúdoltunk, ott termett mellettünk a Törpe. – Jól van, elég a játékból! – dünnyögte. – Gondoltam, hogy ez nem lesz olyan nehéz feladat… – Köszi szépen! – vágott vissza Bence. – Mintha olyan egyszerű lenne egy csapat gyerekkel jót játszani! Akkor miért nem ment már korábban is??

– Jó, jó, semmi duzzogás – csitította a Törpe békítőleg. – Lehet, hogy tényleg nem olyan egyszerű… úgyhogy várjuk is meg a holnapi napot…

Azzal eltűnt, mint a kámfor.

– Vajon mit jelent ez?  –  kérdezte Borka. – Talán mégsem oldottuk meg a feladatot?

Bosszantó, de Borkának többnyire igaza van… Ezúttal sem tévedett. Reggel hatalmas ricsajra ébredtünk. Kikukkantottam a sátrunkból, hogy megnézzem, mi az ábra. Úgy tűnt, kitört az indián háború…

– Te kétballábas! – kiabálta az egyik srác a másiknak. – Ne merészelj többé a focilabda közelébe jönni! – Szegény fiú behúzta a nyakát, látszott, hogy majd’ elsírja magát szégyenében.

– Pszt, gyere csak ide! – intettem neki. – Mi történt?

– Hát, csak fociztunk kicsit… és nekem sehogyse ment… hiába, kétballábas vagyok… – azzal nagy bánatosan odébb állt. Hát ez szomorú, de ez még csak a kezdet volt! Hamarosan felbukkant egy sírdogáló kislány, akit azért csúfoltak ki a barátnői, mert csúnyán rajzol, és közölték vele, hogy ő inkább ne rajzoljon velük… Aztán jött egy másik fiú, akit azért „száműztek”, mert szemüveges, és ezért nem lát olyan jól állítólag, és nem tud jól célba dobni. Aztán egy másik kislány jött, akinek nem volt szép hangja, ezért azt mondták neki a többiek, hogy inkább ne énekeljen velük. Mintha valami rontás hatására a gyerekek szánt szándékkal hibát kerestek volna egymásban. Most mi legyen? Mondanom se kell, rögtön Sziszi jutott az eszembe. Ti még emlékeztek rá, hogyan tanítottuk meg szépen beszélni? Mondtam is Bencének és Borkának… De Borka leintett:

– Azért ez nem ilyen egyszerű, Barnabás… És egyáltalán nem gondolom, hogy mindenkinek mindenben jónak kellene lennie… Valami más megoldás kell ide!

És mivel Borkának ebben az esetben is igaza volt, ezért ismét a segítségeteket szeretnénk kérni! Mit tegyünk, hogy véget érjen az „indián háború”? Mit csináljunk, hogy a gyerekek újra békésen játsszanak egymással a táborban?

Köszi és ufff:

Kódorgó Bölény, vagyis Barnabás és persze Illatos Rózsaszál (Borka) és Vinnyogó Farkas (Bence)